Hajni blogja

A válasz a kérdésre, hogy mi a legfinomabb étek a világon. Meg a marinált polip is, de az nem volt a piacon.

Hazavittem, kibontottam, és rámtörtek az érzések. Az az illat, a szín, a tapintás! Na meg a hangos, követelőző nyávogás! Bár a nyávogást ugyan csak a lelkem hallotta, mert Cióka már sok éve átköltözött az örök vadászmezőkre, ahol akár minden nap ehet ilyen finomságot, elég, ha kigondolja.

Míg nálunk lakott, akkor is kiharcolta magának, igaz. Volt egy mondása – mert értettük egymást, hosszú beszélgetéseket is folytattunk - , így szólt: „tudod jól, gazda, hogy a májkrémből és a halból az első falat mindig az enyém! Nem érünk rá, hagyd a kabátot, hamar a részemet!” Közben izgatottan körözött körülöttem. Igen, körülöttem, és nem a finomságot őrizte. Követett mindenhová, hiszen okos volt, pontosan tudta, mi a teendő ilyen helyzetben.

Látom magam előtt, mikor egy parányi darabka fenséges illatú makréla lepottyant a földre, milyen lelkesedéssel porszívózza fel a váratlan ajándékot. Aztán ül és néz. Majd a kezével integet, megbökdös, a buksijával, oldalával a lábam szárához dörgölőzik, mindenféle módon kifejezi, hogy jó néven venné, ha még pár falatka csak úgy véletlen lepottyanna. „Hiszen tudod gazda, máskor is együtt szoktunk halat enni.”  Biz’Isten, minden falat úgy csúszik le, hogy gondolatban egyet Ciókának is adok belőle.

Reumás vagyok. Ez sajnos látszik is rajtam. Néha nehezen elviselhető fájdalmakkal jár, amely meggyötri testem-lelkem.
Emlékszem egy régi karácsonyra, amikor az egyik családtagomtól egy olyan könyvet kaptam, amely kifejezetten a betegséggel volt kapcsolatos. Biztos jó szándék vezérelte a választásban, de én nagyon utáltam, hogy rólam pont, és csakis a betegségem jutott eszébe.
Mert még nő is vagyok, anya, kétgyerekes. Meg vegyészmérnök. Barna hajú, és szemüveggel olvasok, kedvelem Thomas Mannt. Szeretem a virágokat és a macskákat, és magam sütöm a kenyeremet. Időnként rákattanok egy muzsikusra, és hónapokig David Garrettet hallgatok, Khatia Buniatishvilit, vagy Michael Bublét. Beleástam magam az informatikába, csak mert tetszik. Szelektíven gyűjtöm a szemetet és nem kérek nylonzacskót a boltban. Összegyűjtöm a még használható ruhákat, és elviszem egy segélyszervezetnek, hogy odaadják a hajléktalanoknak.
Odaadják egy embernek, akinek nincs lakása. Aki emellett talán tanár, vagy lakatos, vagy pék. Szőke, barna, vagy esetleg ősz. Imádja Hofit, Bunyós Pityut, Heideggert vagy Maupassant. Egyke volt, vagy van testvére, édesanyjának imádott gyönyörű kicsi gyermeke volt évtizedekkel ezelőtt. Kutyás, macskás, horgász. Álmában illatos puha ágyban alszik és kávéillatra ébred. Szóval ember. Ember, akit nehezen elviselhető fájdalmak gyötörnek.
Tényleg csak ez az egyetlen jut eszünkbe róla, hogy ő hajléktalan?

Az információ hatalom. Igaz. Én most egy darabig mégsem akarok információt. Legalábbis ebben a formában nem. Egy időre kikapcs.
Megcsömörlöttem a tehetetlen düh érzésétől, amely elborít, valahányszor átnézem a híreket, vagy a Facebook posztokat.
Gyakorlatilag nem szól másról az egész kommunikáció, mint fékevesztett, gátlástalan rombolásról, az emiatt érzett keserűségről, és az erkölcsök, elvek siratásáról.
Várom, hogy kikristályosodjon valami pozitív, valami, amire lehet támaszkodni, ami utat mutat a holnaphoz, amiből lehet építkezni, amiért érdemes lesz újra felkelni reggel, aminek már régen át kellett volna vennie a negatív gondolkodás helyét, nem egy-két hete, hanem évekkel ezelőtt.

Olvastam valahol, ha valaki ugyanazt csinálja újra meg újra, és más eredményt vár tőle, az az igazi ostobaság.
Nem tudom a megoldást.

A hatvanas évek végén anyám az irodában fél asztalnyi méretű számológépen hatalmas zörgés- csattogás közepette adta össze a végtelennek tűnő számoszlopokat. Apám a fülét a rádióra tapasztva hallgatta a Szabad Európát, meg az Amerika Hangját. (annak, aki nem élt még akkor, ezek az adók külföldről sugároztak, és ezekből lehetett korrekt hírekhez jutni, mivel a hazai tájékoztatás pártunk és kormányunk teljhatalma alatt csak az irányított, propagandát közölte...khm… )

Apám ragyogó szemmel mesélte nekünk, amit ott hallott : gyerekek, pár év múlva már akkora számológépeket tudnak majd készíteni, amit zsebre lehet tenni, azzal mehetünk vásárolni, és a zöldséges többé nem tud becsapni a számlával!

Akkoriban meg voltam győződve arról, hogy eljött már a kánaán. Hiszen mennyivel okosabbak vagyunk, mint a régi idők emberei, akik tábortűz körül sütögették a mammutot, korbácsos rabszolgatartók ösztökélték őket munkára a kőbányákban, vagy a sötét középkorban gátlástalan királyok és a papok tartották a szegény, tudatlanságban tartott népet kizsákmányolásban.

A zsebrevágható számológép óta csak ötven év telt el. Megfejtettük a világmindenség keletkezésének rejtélyét (?!), az űrben keringő műholdak jelei alapján tájékozódunk az utakon, klónozunk, összehajtható mobiltelefonnal telefonálunk, és atomnyi vastagságú anyagot készítünk szénből, amely elbír egy macskát (grafén). A csodás emberi elme nap mint nap bizonyítja határtalanságát.
Minden technikai feltétel adott lenne az egész emberiség tökéletes boldogságához.
Mi hiányzik akkor mégis?  Miért vagyunk képtelenek kibújni a saját bőrünkből, és változtatni a gondolkodásunkon?

Valaki….  ??

Éppen a legjobbkor értem haza, itt a vihar.

Nemigen járok városi strandra, de újabban fővesztés terhe mellett lehet csak a környékbeli bányatavakban fürdeni, legyen hát strand.

Böngésztem kicsit a neten: hétköznapi nyugdíjas kedvezményes jegy 2 órás időtartamra, hétfő, kedd, csütörtök, péntek, 10-14 óra között) 900 Ft + 500 Ft túlfürdési letéti díj. Ó, hát persze, Csillaghegy!  Csak egy hévmegállónyira, csodás park, ráadásul igazán barátságos árfekvés, jó lesz. Van már annak 15 éve is, hogy utoljára ott jártam.

Kicsit lepukkantnak néz ki kívülről…Akár ha tegnap lett volna, gondoltam, amint megközelítettem, annyira nem változott semmit. Nem is tudtam akkor még, hogy mennyire!

Kérem a kasszírsától a kétórás nyugdíjas belépőt 900-ért,

-  Olyan nincs, mondja, 1300 az egész napos.

-  De van, a honlapon így áll.

-  De nincs, esetleg télen.

Nincs mit tenni, akkor kérem az egész napost. 

A beengedő kislány kedvesen elmagyarázza, hogy ha nem kabint vettem, akkor a fogasolóba menjek, arra hátul. Nagy hodály, néhány leharcolt öltözőkabin, és amint a neve is mutatja, a régről jól ismert fémdrótból hajlított hosszú fogas, amelyet majd  a közös  ruhatárba akaszt be a ruhatáros, és biléta ellenében kaphatom vissza. Nem lesz jó, a telefont, bankkártyát, lakáskulcsot a hozzá tartozó lakcímmel se kivinni, se beakasztani nem akarom. Mondom, inkább veszek kabint. Persze, vagy akár kérhetek értékmegőrzőt is,  ugyanannyiba kerül, +500 Ft. 

Megyek a kabinsorra, a kulcsos, magas vékony elhanyagolt külsejű unott kabinosfiú agyonmosott kopott kinyúlt, pólóján elhalványodott "úszómester" felirattal. Kérdem tőle, mi a megoldás, ráfizetnék kabinért.

-  Jó, lehet nálam is - már kulcsolná is mosolyogva az egyik ajtót.

-  Lehetne, csakhogy nincs pénzem, csak kártyám.

-  Ja, hát akkor nem lehet. 

-  Nem lehet? 

-  Nem lehet

-  És a pénztárban? 

-  Ja, úgy lehet. 

 Unszimpi pénztároshoz megint, majd vissza a már egyáltalán nem barátságos kabinoshoz. Közben mondom neki, nem sokat költöttek erre a strandra az elmúlt húsz évben. Na, azt a tekintetet az ellenségemnek se! 

- Értem - mondja végül hosszú, jelentőségteljes hallgatás után. 

- Értem – nyomja meg még hangsúlyosabban. Majd hozzáteszi foghegyről

- Azért ilyen olcsó. 

- Éppen nem olcsó, 1800 forintért jöttem be, ennyiért már a Dagályra is mehettem volna. 

- Oda ugyan nem ennyiért - mondja lekezelően. 

 Mikor visszajön zárni a kabint, odaköpi még:

- Megnéztük, a Dagályba drágább a belépő.

- A nyugdíjas 1900, és ott van kétórás - meg tiszta öltöző meg magam zárta szekrény, meg komfort, meg gyógymedence, élménymedence,  büfék, fagyis, játszótér, szóval a különbséget ha zongorázni tudnám!  - de ezeket már csak magamban tettem hozzá, nem beszélek többet vele. 

Szerencsére a terület sem változott az elmúlt évtizedekben, sétáltam egyet az ősparkban, végül kikötöttem a 33 -as úszómedencénél, ott legalább vannak napozóágyak, jó békebeli, még Kádár János ifjúkorából valók. Letelepedtem, naptej, kis napfürdő, majd csobbanás végre. Meg sem lepődöm, hogy nincs feszített víztükör.

A medence végén aztán a nyugdíjaskorú, ősz hajú úszómester leszól hozzám:

- Kedves, úszósapkát kell viselni itt, a másik medencében lehet sapka nélkül fürödni. 

Meg vagyok lőve, bányató-fan lévén nem gondoltam sapkára, nincs nálam. Annyi baj legyen, a narancssárga susogós bevásárlószatyor egy perc alatt úszósapkává avanzsál, csobbanok újra, aztán napozom, és így körbe-körbe. Egyszer csak, éppen a vízből kijövet ott terem mellettem a kis köpcös úszómester, mosolyogva megszólít, válogatott jó témákkal szórakoztat. Megkritizálja levegővételi technikámat, majdnem azt is mondani találja, hogy aggódott, hogy belefulladok. Aztán barátságosan kérdezősködik a térdeimen jól látható régi sebhelyeim, műtéti nyomaim felől, végül felajánlja, hogy házhoz jön, mert hogy ennek jót tesz a masszázs, és ő éppen masszőr. Gyorsan mondom, nem állok úgy anyagilag. Végül is a legnagyobb egyetértésben váltunk el, miután tájékoztatott, hogy ez esetben viszont évi két kúra kezelés jár nekem alanyi jogon, és itt  - bökött amarra előre - itt is van masszírozás. Somolygok magamban. Az úttörő ott segít, ahol tud, nem igaz? És ha egy kis mellékes is leesik belőle, igazán nem lehet kifogásolni.

Még megdicsérte a kreatív úszósapkámat, majd indult tovább vadászni, pár perc múlva már egy hasonló korú hölggyel beszélgetett a medence másik oldalánál.

Volt még egy apróbb kalandom toilett ügyben. Nem részletezem, csak annyit, hogy sem az ajtót nem csuktam be, és szégyen, nem szégyen, de se le nem húztam, nem voltam képes megérinteni sehol, olyan állapotban volt. 

Mély szomorúság uralkodott el rajtam. Itt ez a csodás adottságokkal rendelkező hely, nem csak városi strandnak igazi ritkaság, országszerte is az élmezőnyben lehetne. Miért mostohagyerek? Ma, amikor már minden pocsolyából wellnesst alkotnak, érthetetlen, miért hanyagolták el így.

Majd elfeledtem, hazaérve már a bejárati ajtóból ugrottam be a zuhany alá, és csutakoltam magam bőszen. Jobb  a békesség mert az a víz...  hát az opálos volt. 

Update:

A strandot azóta felújították. Én nem jártam ott, csak véleményeket olvastam. Akit érdekel, szintén megteheti:)

.

.

.

Sorban álltam a házunk aljában a kisboltban sűrített paradicsomért meg rizsért a Marci fiam érkezésére rögtönzött töltött paprikához. 

Előttem már egy ideje állt egy 70 körüli hófehér hajú asszony, tiszta, rendes, otthonkában, mint aki épp csak leszaladt a boltba valamiért, akárcsak én magam. Sorra került, letette a pultra a literes tejeszacskót, meg az aprót, mikor valahonnan a bolt vége felől egy erőszakos tapló, koszos is, büdös is, félrelökött mindkettőnket, és odafurakodott kifizetni a sörét. Kiment, majd boltos, egy hosszú, cingár, nem az eszéért szeretjük fajta harmincas alak ráförmedt az idős asszonyra:

- most ezt azonnal visszateszed, ez a pénz nem elég rá, vegyél egy kisebbet! 

Az asszony tétován, de engedelmesen megindult a tejpult felé, közben halkan mondta mintegy maga elé csak:

- de nincs kisebb...
- ott a dobozos félliteres - köpte oda foghegyről a cingár.

Ám vagy kifogyott a félliteres dobozos, vagy az asszony nem talált rá az apró, túlzsúfolt tejhűtőben, mindenesetre üres kézzel jött visszafelé. 

- Mennyi hiányzik? - kérdeztem, gondoltam, kipótolom, ne menjen el tej nélkül. 
- Sok - köpte megint a cingár - mit gondol ez, mikor volt már százöt forint a tej!

Megdermedtem ilyen közelről szembesülvén ekkora érzéketlenséggel és gonoszsággal, ami a hangjából, egész lényéből sugárzott. 
Az asszony nem akarta ellopni a tejet, készséggel megvette volna a kisebbet, ha megtalálja. Nem tudhatom, miért viselkedett olyan tanácstalanul. Tán tényleg nem tudta, mennyi is egy liter tej, vagy összesen ennyi maradt a nyugdíjból, amit elkölthetett volna? Mindegy is. Feszített a düh a cingár pökhendi, lekezelő, gonosz szavai hallatán. Hogy jön ahhoz egy ilyen senki, hogy így beszéljen egy asszonnyal, aki a nagymamája lehetne. 

Eközben a porig alázott fehér hajú asszony egészen kicsire összegörnyedve kisurrant az ajtón. 

Azóta is bánt a lelkiismeret, miért is nem kiáltottam utána, hogy jöjjön vissza, kipótolom.

.

.

.

Fila sapkát, Armani dzsekit és ugyan nem ismerem fel, de valami hasonlóan márkás bakancsot visel a 11-12 év körüli szőke, széparcú kisfiú, aki velem szemben ült a HÉV-en. Diadora táskáját maga mellé téve hanyagul eldőlve rátámaszkodik, és vékonyka testalkatával a lehető legszélesebben elterpeszkedve másfél felnőttnyi helyet foglal el, miközben mélyen belemerül a Metro újság tanulmányozásába. Már megtelt a kocsi, sokan állnak is, egy ötvenes, öltözete alapján középosztálybeli, visszafogott hölgy kénytelen pont a fiúcska mellé leülni, illetve szorongni a gyermek által hagyott egynegyed méretű helyen. 

Nem sokáig bírom szó nélkül.

-  Vedd az öledbe a táskád kisfiam!

A gyermek pillái alól, alulról néz fel rám, pillanatra felhagyva  az érdekfeszítő újság olvasásával,  fülig vörösödik, majd néhány pillanatnyi tétovázás után ölébe veszi a táskát, de csak tessék-lássék húzódik odébb, hogy helyet adjon a hölgynek, aki az ülés külső sarkán egyensúlyoz. Nem nagy segítség.  Próbálom nem felhúzni magam, különösen, mert van valami a tekintetében, egy rémült kis vad szeme nézett fel rám a formás arcocskából a dús pillák alól. 

Kicsit közelebb hajolok, nem az egész kocsinak szánom, nem akarom megalázni, igazából megleckéztetni sem, de valami mégsem hagy nyugodni: 

-  Tudod, amilyen kedvesen és előzékenyen viselkedsz te a többiekkel, nagyjából azt fogod visszakapni egész életedben másoktól. Megéri az a kis  befektetés, hidd el!

-  Miért, hát van elég hely, nem? - robban a riposzt, vörösödik az arcocska. 

-  Hát nem éppen, nézd csak meg, alig férek el!  - mondja szelíden a hölgy.  

Szünet, zakatol a HÉV. haladunk a Batthyányi tér felé. A gyermek próbál láthatatlan lenni, ám arcán indulatok vonulnak át.

-  Gondold csak el, ha mondjuk egy termetes hölgy ekkora kufferral  - mutatom, mekkora az a kuffer - ülne melléd, rád is ülne, összenyomna biztosan - próbálom kis szarkazmussal elvenni az élét az oktatásnak, de érezze, hogy a tessék-lássékot nem  vettük be, valójában nem tett semmit annak érdekében, hogy a világunk ma reggeli rendje elsimuljon. 

Erre már  nincs mit tenni, valóban odébb húzódik. 

-  Egy centivel se lett több hely!  - vakkantja mérgesen. 

Csak egy kis bátorító mosollyal válaszolok. Beszédes kis arca nem hagy nyugodni, a nagy kék szemek riadt tekintete egy egész történetet mesél el arról, hogy sokszor kellett már magát megvédenie, ki tudja kikkel szemben. 

-  Nem kell félned, nem haragszom rád. Valószínűleg olyat mondtam neked, amit még nem hallottál. Manapság nem tanítanak ilyesmit az iskolában, és sok helyen még a szülők sem mondják a gyerekeknek.

Táskájába gyűri az ügyetlen, félszeg kezekkel negyedbe hajtott újságot, és egy nagyon okos telefont halászik elő, ujjacskáival az érintőképernyőt bűvöli, lesütött szemeit a pillák takarják. 

Megérkezünk végre a végállomásra, kászálódom kifelé, és csendesen mondom neki búcsúzóul:

-  Szia, legyen szép napod! És ne rágd a körmöd, klassz srác vagy, nincs rá szükséged!  

Évek óta ápoltam már egy apró sugárarália növénykét.

Egy ismerősömtől elcsent nyeles levelet gyökereztettem meg. Nem volt egyszerű feladat, hónapokig eredménytelenül gondozgattam, majd egyszer csak megjelentek az első kis gyökérszálak, és elültetve megeredt a kis növény. Ennek már vagy 4-5 éve lehet, azóta szorgalmasan öntözgettem, átültettem, áthelyeztem másik helyre,a magányos levél egyedül árválkodott a cserépben, nyomát se láttam, hogy fejlődni akart volna. Mindhiába vártam, hogy társakat növesszen, és a felmenőjéhez hasonló díszes óriássá váljon.

Vagy 3 hete ránéztem, és arra gondoltam, ennyi évig hiába vártam a felnövekedését, elég volt, ki fogom dobni.

Két nap múlva meglepetéssel láttam, hogy a közös levélnyélen sugárirányban ülő hét kis levélke közül az egyiket ledobta. Két hét múlva az egész növényke elszáradt, elpusztult.

Amikor tavaly búzaszemeket csíráztattam, és az egyik tálkában lévőket dicsértem, bátorítottam,a másik tálkára egyáltalán nem fordítottam figyelmet, nem lepődtem meg, hogy az első tálkában növekvő csírák ötször akkorák voltak, mint a másikban.  (ld. 2010.01.28-i post)

Most azonban leesett az állam, mikor a valóságban megtapasztaltam, hogy egy növényre ilyen hatással tudunk lenni egy rossz gondolattal.

Félelmetes, ijesztő távlat nyílt meg hirtelen, micsoda energiákat továbbítanak a rossz, gonosz gondolatok az emberek között.

Így fogadott bennünket az Adria: 

Aztán meg így: 

Strandidőben ugyanott: 

Nem rossz, ugye? 

Egy smaragd, egy éjkék - láttatok már ilyen két tavat egymás mellett? 

Volt vízesés is:

Emlékezetes 7 nap volt. Máris kezdeném újra...

Ez már a tavasz csalhatatlan jele: 

...havazik...

Hittem is meg nem is előtte, meg kellett tapasztalnom, hogy működik.  A két tálkában búzaszemeket csíráztattam azonos körülmények között. A különbség csak annyi, hogy az egyik tálkában lévő szemekhez szépen beszéltem, kértem őket, hogy fejlődjenek minél erőteljesebben. Szerinted melyikhez?

.

.

.

.

Búcsút intett már a nyár. Két hete még a tóparton az izzó napsütésben heverve gyűjtöttem az éltető energiát, úszkáltam a simogató hullámokban. Egy pillanat alatt lett ősz. Feleszmélni sem volt idő, és már fűtenek is.  

Nem, nem tudom elfogadni a félmegoldást. Ha akár egyszer is találkozom vele, azonnal fellángol a régi érzés újra tízezer fokon, akarom, holnap is, holnapután is, de nem érhetem el. Fáj, nagyon fáj, és bár még nem tudtam rendesen megsiratni sem a veszteségem, gyászolok, és reménykedem, hogy az a főnix-dolog nem csak mese.

Huszonöt éve ért véget a házasságunk. Azóta lezárult egy újabb életszakasz nála is, nálam is.

Pokolian szenvedek, pedig kezdem már felismerni, amit látok, nem a valóság, csak az, amit magából mutatni akar abban a pillanatban, amikor vágyik arra, hogy ott legyek. Jól ismer engem, tudja, mi tesz boldoggá.

Az évtizedek óta gyakorolt lelki magány, a pár éve végleg tönkrement házassága miatti mély sértettsége, és az alkohol olyan károkat okozott, amit lehet nem tudomásul venni, de nem lehet nem észrevenni.

Látom ma is azt a negyed századdal ezelőtti szép fiatal férfit, akinek a cipője mindig tükörfényes volt, emlékszem rá, aki a szeme sarkában kis mosollyal, szarkazmussal szemlélte az életet, él bennem a kép ma is, ahogyan minden este a tenyerével söpörte le a vizet a testéről zuhanyozás után a boldog szeretkezéseink és összeölelkezve alvásaink előtt.

Hiába. Ma egy megkeseredett, érzelmileg megérinthetetlen, elhanyagolt külsejű, lelkileg beszűkült élet lakik ebben a kívül-belül összetört emberben. Nem társra van szüksége, talán valakire, aki hadrafogható a ház és a birtok rendbentartására, a család kiszolgálására, de nem igényel sem szellemi, sem érzelmi befektetést a vele való kapcsolat. Valakire, akinek jó úgy is, hogy ő a tizenhat órás idegölő munka után részegen, mosdatlanul, fogmosás nélkül fekszik mellé az ágyba, és aki megelégszik a kétperces önző aktussal.

Nem én kellek, hogy a szerelmemmel és szeretetemmel kirángassam, átsegítsem őt, mert a sebeit nyalogatva büszkén, rátartian dagonyázik a maga lehúzó mocsarában. Talán lesz még, hisz' már volt is, hogy másképp állnak majd a csillagok. Lesz-e, és ha igen, ki tudja, mikor? Három éve várom már. Leshetem, tán élethossziglan, hogy eljön-e újra a boldogság, és majd azután a depresszió megint, és vajon a pokolba kívánhatom-e újra a szerelem és vágy döntését.  Nem vagyok már az a gyönyörű fiatal energikus nő, aki voltam. Az élet sok mindennel megpróbált, és bizony nyomot hagyott rajtam is, olyanokat is, amelyekről szívesen lemondanék.  Elég.

Köszönöm élet, köszönöm ezt a fellángolást! Jó, hogy megtörtént, enyém ez az élmény már mindörökre, több lettem tőle. Képes vagyok magamat teljesen átadva szeretni minden múltbéli csalódásaim, fájdalmaim, megtörettetéseim ellenére. Nem adnám semmiért ezt a páratlan ajándékot.

Majd a kín múltával méltó helyére kerül ez az élmény is, mint a többi édes, bús. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

2008. november 28.

Már jó ideje tudom, hogy az én cicám, bár jelenleg  egyszerű házimacskának álcázza magát, hercegnő lehetett előző életében. 

Nem fiatal már, mondhatnám, javakorabeli hölgy. Elegáns, fehér mellényt visel szürke kabátkával, és gondosan ügyel arra, hogy a frizurája és a körmei mindig  tökéletesek legyenek. Az arckifejezése barátságos, s bár némileg távolságtartó, ha jobban megismerkedsz vele, elárulja az érzelmeit is. 

Okos, bátran mondhatom, hogy művelt, bármiről lehet vele beszélgetni, mindenhez hozzá tud szólni, s mindenről van véleménye, amit részletesen ki is fejt. Meggyőződésem, hogy pontosan érti minden szavunkat, mert hosszantartó párbeszédeinkben a saját nyelvén olyan árnyaltan válaszolgat, hogy másképpen elképzelni sem tudom. Sohasem unatkozom a társaságában.

Szeret félrevonulni is, ilyenkor láthatóan elmélkedik, néha az ablakból figyeli a világ eseményeit, hogy mindig naprakész legyen. Ismeri az etikettet, az érkezőknek elébe megy és kedvesen köszönti őket, de a későbbiekben nem zaklatja a vendégeket. A bemutatkozás után diszkréten félrevonul, a közös étkezések alkalmával azonban természetesnek veszi, sőt elvárja, hogy ő is részt vegyen, s mindenből kóstolót is kapjon. Mivel azonban egy előkelő hölgy vigyáz a vonalaira, nem eszik sokat, éppen csak egy-egy falatkát.

Néha meglepődöm, amikor egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogyan azt egy állattól várnánk, inkább, mint egy szocializált emberi lény. Ma reggel a piacról hazaérkezve a konyhaasztalra letettem a halat s a májkrémet. El lehet képzelni, micsoda viharokat kavart a lelkében az illatorgia, ő mégsem ugrott fel az asztalra, ahogyan azt legtöbb, kevésbé cizelláltan viselkedő társa tenné. Jólnevelten követte minden léptemet, amíg levettem a kabátomat, a cipőmből kibújtam, a szobába bevittem az újságokat, s a mosdóban kezet mostam. Egyetlen szóval sem követelőzött, de a szemét le nem vette rólam. Csak amikor a körutam ismét a konyhába vezetett, akkor jelezte, hogy a szokásjog szerinti jussát - vagyis, hogy a májkrémből az első falatot ő kapja -  eljött az ideje kiadni. Miután megkapta s jó étvággyal elköltötte, szépen megtisztogatta a száját, majd mancsait is, végül pedig elrendezte a bundáját, hogy minden szál pedánsan a helyén legyen. Ezek után a finom meleg radiátoron üldögélve kicsit nézelődött még, az ablakon át figyelte a galambok társasági életét, majd megszokott sziesztázó helyére, a heverő legpuhább sarkába vonult, keveset forgolódott, körözött a saját tengelye körül, míg meg nem találta az ideális pozíciót, hogy karikába gömbölyödve elhelyezkedjen, fejecskéjét kecsesen keresztbetett lábaira hajtva.  Gondolataiba mélyedt, olyannyira, hogy szemhéjai egyre lejjebb s lejjebb ereszkedtek, mígnem végül szemeit teljesen behunyta, hogy a külvilág ingerei ne zavarják az elmélkedésben. Figyelme azonban nem lankadt így sem, amint megmozdultam, parányit felnézett, mutatván, hogy ne aggódjak, nem történhet semmi fontos anélkül, hogy ő tudna róla, csak most éppen más elfoglaltsága van.

Ifjabb korában, főleg, amikor még kirándulni járt velünk a telekre, nagy gondot fordított a testedzésre. Hatalmas túrákat tett a környéken, bejárta a Dunapart ártéri erdős-bokros vidékeit, vagy a tarlón a pocoksereg gazdag terítékéből válogatott, nem megélhetésből, pusztán arisztokratikus kedvtelésből vadászgatott, s mivel sosem volt irigy természetű, néha haza is hozott belőlük egy-egy példányt, hogy valamelyikünk levetett cipőjébe tegye, ezzel a meglepetéssel gondolván örömet szerezni nekünk.

Délutánonként, amikor a legmelegebben tűzött a nap, rendszerint hazajött, bevonult a szoba hűsébe, s lepihent pár órácskára, hogy aztán a nap hevének csökkentével ismét előjöjjön, megnézze, lesz-e vajon valami érdeklődésre számottartó. Ha a kocsikulcsot csörgetve az országút felé vettük az irányt, az emeleti teraszról fekve figyelt, tán még integetett is utánunk. Amikor azonban gyalogosan a Dunapart felé indultunk, egészen más volt a helyzet.

Akkor kezdtem gyanakodni, hogy nem közönséges macskával van dolgunk, amikor egy alkalommal tréfából hátraszóltam neki, mint annak idején a sok éve eltávozott Döme nevű kutyabarátunknak – gyere, megyünk sétálni!  Tudtam jól, hogy macska nem sétál az emberrel, ezt megtanultam egy előzőekben nálunk élő nagybajuszú egérölőtől, aki az ilyenfajta barátságos invitálást értetlenül hallgatta, sőt, amikor kézzelfoghatóan megpróbáltam megmagyarázni neki, mit értek sétáláson, rémülten bemenekült a kocsi alá, s képtelenség volt onnan kicsalogatni.  Nem így Cióka, aki legnagyobb meglepetésemre leügetett a lépcsőn, azonnal késznek mutatkozott teljesíteni a kívánságomat. Nem velünk, nem mellettünk, hanem mintegy 6-8 méterrel mögöttünk jött, tartva a követési távolságot. Időnként meg-megálltunk, hátranéztünk, ő is megállt, néha le is ült az úton, majd amikor mi továbbindultunk, indult újra. Ettől a naptól fogva mindig elkísért dunaparti kószálásainkra.

Úgy alakult, hogy ma már nem járunk Esztergomba, így neki sincsen lehetősége a nagy szabadtéri sétákra. A panelban csak az erkélykorláton egyensúlyozás közben érezheti a szél cirógatását a bundácskáján, de a távoli, számára elérhetetlen világból érkezők néha furcsa, különös illatokat hoznak magukkal a cipőjükön, vagy a nadrágjuk szárán. Ilyenkor percekig megbűvölten szimatol, dörgölőzik, egészen biztosan ifjúkori csatangolásainak emlékei törnek fel a mélyből, ez világosan látszik átszellemült tekintetéből. 

Ma már nem annyira vállalkozókedvű, mint régen, amikor sokszor kiszökött a pillanatra nyitva hagyott ajtón, hogy bejárja a tíz emelet valamelyikét új élmények után kutatva. Beéri a mindennapi rítussal, hogy ajtónyitáskor kiszalad, elfut a lépcsőfordulóig, ott körülnéz. Ilyenkor hívogatni kell, ő meg úgy tesz, mintha esze ágában se lenne hazajönni. Bámészkodik még, kóricál kicsit a folyosón, egészen addig, míg elunom a hívogatást, s becsukom az ajtót. Nem tudom, vajon tudja-e, hogy a kukucskálón lesem, mit csinál, s csak az én kedvemért játssza el minden nap a színházat, vagy egyszerűen a saját szórakoztatására, mindenesetre ekkor odaül a csukott ajtó elé, s türelmesen vár, hogy aztán a cicafejnyire kinyíló ajtórésen villámgyorsan beszökkenjen, s mint aki jól végezte dolgát, odasétál a tálkájához ellenőrizni, hogy megvan-e még.

Van még több hasonló remek játékunk, ilyen a vizecskézés. Parányi korától fogva kizárólag folyóvizet iszik, s csakis a mosdó csapjából. Mikor megszomjazik, szépen udvariasan szól, odavezet a fürdőszobába, felugrik a mosdó szélére s kéri, hogy nyissuk ki a csapot, majd érdes nyelvecskéjével vígan lefetyel a csillámló vízsugárból.

Pici korában néhányszor megfürdettem, úgy gondoltam, ha a kutyáknak kijár ez a kényeztetés, akkor neki is.  Ő azonban másképpen értékelte a dolgot, egyáltalán nem kényeztetésnek tartotta, s minden erejével küzdött ellene. Úgy fél éves kora körül feladtam, mert úgy látszott, bár én vagyok a nagyobb, mégis ő az erősebb. Egy idő után már meg sem kíséreltem felvenni a harcot mancsai végén hordott rémes fegyvereivel, melyeket soha máskor életében ellenünk be nem vetett, kivéve a nemszeretem fürdetéseket. Csodák csodája, azóta is mindig gyönyörű tiszta, fényes és jószagú, saját maga gondoskodik a patyolatbundáról.

Kislánykoromban idegenkedtem mindenféle állati teremtménytől. Aszfalton nőtt gyerek lévén úgy nevelkedtem, hogy az állatok piszkosak, harapnak, juj, fuj. Majdnem harminc voltam már, amikor egy apró, virslinél alig nagyobb, izgő-mozgó szeretetcsomagocska, később Döme névre hallgató tacskógyerek elvarázsolta a szívemet.  Szépemlékű Döme vitéz életét sajnos nagyon kurtára szabta a sors, csak négy évet tölthettünk együtt. Az ő érdeme, hogy azóta elképzelhetetlen a világ négylábú barát nélkül.  A sors kegyéből minden kis állatunk kiváló és különösen szeretetreméltó volt, annyi derűs percet, annyi mosolyt, kacagást azonban egyikük sem hozott, mint Cióka. 

.

.

dátum: 2008-01-23 22:30

szerző: carolina46

Fogalmam sincs, hogy hányadszor olvasom újra, meg újra Ciókát, de ennél tökéletesebben leírt "cica-etológiá"-val még nem találkoztam!
Megunhatatlan!
S az ösztönzés is jön már elolvasás után, hogy felálljak innen a gép mellől és hizelegjek egy kicsit az én Szonjámnak!
Aki ezt természetes fölénnyel "eltűri" !

dátum: 2008-08-02 14:16

szerző: vmagdi (nem ellenőrzött)

Nagyon tetszett! Igazán írhatnál könyvet is, megvan hozzá minden tehetséged. Pld. mesekönyvet a gyerekeknek állatokról stb.

Olvasgatom az írásaimat, ízlelgetem a színeket, mintha túl sötétek lennének. Merre vannak a kellemes emlékek? Ilyen nehéz rájuk akadnom? Vagy a sok emlék közül ily kevés érdemli meg ezt a státuszt? 

Kellemes ma már a réges-régi hajtépős verekedés Siófokon, miután a vörös Pisti orra előtt megettük a gyógyszertári ostyát, és mivel ő sem akart kimaradni a papírevésből, bevágtázott az udvar végén álló budiba hajtogatós vécépapírért. Nem kellett gyerekpszichológus, röhögve, visítva menekültünk Pisti haragja elől.

Vagy a napsütés forrósága a Sportuszoda medencéjének partján hasalva, miközben a vizsgákra készülve a jegyzeteimet biflázom. No, igen, az kellemes volt. Senki sem ijesztegetett még ózonlyukkal, bőrrákkal, faktorokkal, naphosszat hevertünk a tűző napon, és ha már forrt az agyunk, csobbantunk egyet. A reggeli kifli a Sporiban volt a legfinomabb valamennyi kifli közül, amit életemben ettem. Szőke, roppanó héjú, belül puha, igazán anyaga volt.  Az én generációm érti, mire gondolok. Azt a kiflit le lehetett tekerni, lisztből készült, állományjavító adalék nélkül, és nem kellett nylonzacskóba tenni azonnal, hogy kiszáradás helyett jó rágós, nyúlós legyen félóra múltán.

No meg az, hogyan tanultam meg úszni. Mondhatom, hogy Siófokon nőttem fel, hiszen anyám ott dolgozott öt éven át az üdülőszezonban. Ott is jártam iskolába májustól a nyári szünetig, aztán szeptembertől október közepéig. Balatoni gyerek volnék így, néhány úszómester mégis visszaadta a diplomáját miattam, semmiképpen nem hagytam magam megtanítani úszni. Szóba sem került a dolog azután egészen addig, ameddig a gimiben egyszer páran, a „jobbak”,  el nem mentünk a Sporiba, ha jól emlékszem, egy kirándulás után, csak úgy levezetésképpen. Akkor döbbentem meg, amikor a sávokat elválasztó kötélbe csimpaszkodva kellett észrevennem, hogy a többiek, köztük a Jancsi is, elúszkálnak mellettem. Elszégyelltem magamat, elengedtem a kötelet, és …   tudtam úszni.

Ó, azok a kirándulások a Mátrába, tábortűzzel, szalonnasütéssel, háziborral, dalolással. Időnként előkerülnek a fotók, mosolyt csalnak az arcunkra s kérdéseket, vajon mi lett X-szel, Y-nal, azóta nem is hallottam felőle.

Szilveszter Balatonalmádiban, kályhában ropog a tűz, odakint sűrű hóesés. Nem is hinnéd, hány ember fér egy Ladába, ha az éjféli harangütésre be akarunk érni a városba.

Aztán a végtelen bulik pénteken a Martosban, szombaton az E-ben vagy a Várban. Félhomályos, összebújós, vagy őrjöngős Eddás. Mennyi szerelem született az UV-lámpák vakító villogásai alatt.

Húszan is voltunk tán néha a dunakeszi nyaralóban, volt, hogy 3 napon át sült krumplin éltünk,  nappal fürdés a Dunában(!) , este buli. Nem is nagyon emlékszem, aludtunk-e egyáltalán.

Magony tanya, lovak, fiúk terepre, lányok a karámba futószárazni. Gulyás, bor, végtelen viccmesélés, nevetés. Hová tűnt Béla?  Jön sántikálva: gyerekek, elestem az autóval, de már talpon van. Mindenkinek van egy tutibiztos tippje, hogyan kell az alkoholszondát becsapni fokhagymával, feketekávéval. Végül mégis csak pár év jogosítvány-bevonásba került a móka.

Annyi csillagot az égen tán azóta sem láttam, mint a Hármas-Körösnél. Elmondhatatlan, milyen érzés volt a parton sátorban fogvacogva vaddisznóröfögést hallgatni egész éjjel a szomszédos kukoricásból, nappal halászlét főzni bográcsban, halat sütni paprikás lisztben, szépen beirdalva, ahogy a nagypapától láttam. Az első halat kibelezni nem volt egyszerű, kellett hozzá egy féldeci házipálinka bátorítónak.

Az esküvői kölcsönzőben szegény anyám szemüvegét levertem a nagy mutogatásban: én ilyen kalapot szeretnék, ekkkkkora karimával!

Az első önálló lakásunk Lőrincen volt, a házigazdák, nagy szerencsénkre, évekre a Szovjetúnióban kiküldetésen - mi az a Szovjetúnió, mi az a kiküldetés? Potom pénzért meg a ház vigyázásáért laktunk ott 3 évig. Már minden saját felelősségre, akkor tele a hűtő, ha bevásároltunk, s meleg, ha befűtöttünk.  Eleinte mindenre elég volt a fizetés. Aztán néhány év, és jött a bumm. Egyszer hétvégén készítettem a szokott 300 forintot a púposra megrakott bevásárlókocsit tolva, a pénztáros meg azt mondta: 420 forint.

S ha már van tyúkól a kertben, ne árválkodjék üresen. Szép barna kotlóst hoztunk Kunszentmártonból, válogatott kakasos tojásokkal, ki is kelt egy híján mind. Csakhogy nekem kendermagos kiscsirkék is kellettek. Nosza a piacra, 10 forint darabja a naposcsibének.  De a tyúkanyó nem értékelte a beruházást, fogta az idegen csibéket, a nyakuknál megcsippentette a tollkabátot, és jól földhöz csapkodta őket. Mindenki tudja, mi a teendő, kis pálinkát tölteni a tyúkanyóba, szárnyai alá a csibéket, majd elfogadja őket holnap, ha kijózanodott. Nem úgy a mi tyúkanyónk, másnap újra tollkabáton ragadta és csapkodta őket. Kénytelen voltam bölcsibe tenni az apróságokat. Nem volt rossz dolguk, a teraszon napoztak egy tévédobozban. Egy alkalommal sietős volt a bevásárlás, elfelejtettem beköltöztetni őket az előszobába. Mire hazaértem, üres a doboz. Lédi a német juhász tagadott mindent, annyira őszintén, hogy végül hinni kellett neki. Hogy mégsem ufótámadás volt, pár nap múlva derült ki, amikor megmutattam Lédinek a  kertben talált egyetlen apró pettyes tollacskát. Akkor a bizonyíték súlya alatt megtört, és vallomást tett. . 

És jönnek, jönnek sorban az édes-bús emlékek. Talán bosszankodtam akkor rajtuk, nevetek most már.  Jól van, meg is nyugodhatok, mégis süt a nap, ha rámosolygunk, nem sötét a világ. Azért lesz mit mesélni az unokáimnak.

.

.

dátum: 2007-10-04 15:41

szerző: xilluci

Törlöm

Olyan jók az ilyen emlékek! Én is tudnék emlékeket mesélni... bár én abból apropóból,hogy hihetetlenül rossz gyerek voltam. Sajna nem épp örült ennek mindig mindenki,hogy én tréfát űzök belőlük,de egyszer a szomszéd nénitől valahogy szereztem egy vödör szilvát,mert fiúnak öltözve beállítottam hozzá kéregetni. A néni szerencsétlen meg nem ismert fel egészen addig,amíg a nénje(mindig rá voltam bízva) át nem ment hozzá velem együtt,mert ugyebár el kellett dicsekednem,hogy hoztam szilvát!
Nénjémnek sem kellett ennél több. :D Jó tréfa volt. :)

Apám zseniális ember volt. Okos, ügyes, rátermett, taplraesett, kötelességtudó, egyenes, a végletekig tisztességes, becsületes, őszinte székely ember. Egész életét szigorú elvekbe kapaszkodva élte. Édesapját viszonylag hamar elvesztette. Átélték az első világháborút. Édesanyjával és két fiútestvérével Pestre költöztek, elgondolható, hogy nem dúskálhattak az anyagi javakban.  Mégis mindhárom fiú tanult, s leérettségizett. Akkoriban ennek sokkal nagyobb értéke volt, mint ma, amikor a gyerekeknek az iskolapadot kell koptatniuk 18 éves korukig, ha egyáltalán nem füllik a foguk hozzá, akkor is.

Ahol apám csak megfordult, hamar kiderült, hogy kiemelkedően tehetséges, így aztán szépen lépegetett egyre feljebb. Úgy tűnt, kikövezett útja vezet tisztes nagypolgári jólétben, elégedettségben leélni az életét. Jól menő szőnyegkereskedése volt, felesége, s egy fia. Aztán derült égből második világháború, majd a dicső felszabadító szovjet csapatok ajándéka, a szocializmust építő új Magyarország. A világ a fejetetejére állt. Államosítás, internálás, válás. Aztán a székely góbé keljfeljancsi módjára megint talpra állt. Kiváló mérlegképes könyvelő volt, kinek a szaktudása aranyat ért. Megbecsülték, tisztelték, s mivel revizor volt, félték is.

A tekintélyes, jókiállású  47 éves férfi aztán 1954-ben elvette anyámat, aki éppen 20 évvel volt fiatalabb nála akkor. Nem véletlenül mondom, hogy akkor. Ha két ember között ekkora a korkülönbség, az egyik általában jobban alkalmazkodik a másikhoz, ebben az esetben anyám öregedett hozzá apámhoz.

Úgy mesélik, ’56-ban a szerencse mentette meg apám életet. Egy új cipő sebesre törte a lábát, a seb elfertőződött, így otthon ült papucsban a rádió mellett, csak lélekben fogott fegyvert, hogy a forradalmárokkal harcoljon.

Mi volt a helyzet a karrierrel? Lám a szerencse forgandó, a karrier bizony elakadt egy ponton. Nem a tudás hibádzott, nem is a törekvés.  A történelem a kisembereket égbe is emelheti, porba is sújthatja. Mondtam, apám kötelességtudó, egyenes, őszinte ember volt.  Rendszeresen részvett a végtelen és unalmas szemináriumokon a Pesti Vigadó épületében lévő munkahelyén. A Vigadót abban az időben a minden polgári csökevényt eltörölni elszánt uralkodó osztály által birtokba véve Belker irodaházaként használták. Részt vett a szemináriumon akkor is, ha váratlanul délután ötkor hívták össze a dolgozókat egy fontos új irányelv halaszthatatlan, részletes előadására és megtapsolására, éppen csak táviratot küldött haza a Duna túloldalára, hogy anyám ne várja hiába vacsorára. Ma úgy mondjuk, középvezető volt, s mint ilyen, elképzelhetetlen volt, hogy ne legyen pártag. Azaz csak elképzelhetetlen lett volna, mert a többszöri ismételt erőteljes barátságos, majd kevésbé barátságos invitálásnak következetesen és határozottan ellenállt. Tisztában volt vele, tudta volna akkor is, ha nem mondják meg az elvtársak magyarul, hogy ezzel ítéletet mond a saját előmenetele fölött. Eddig, és nem tovább. Pártonkívüli nem léphetett magasabbra. Még akkor sem, ha történetesen éppen december 21-én, Sztálin elvtárssal egy napon született.

Rettenetes csapás volt. Aki érzett már tehetetlen dühöt, tudván, hogy milyen sokat veszített, s magának a veszteségben mily kevés része van, az értheti, mit érzett ez a rendkívül tehetséges, jobbra érdemes ember, akit azok gáncsoltak el, akik rá voltak szorulva a tudására, rátermettségére.

Ezzel a következő évtizedekre ki is lett jelölve az útja. Főkönyvelőségig vitte egy országos nagyvállalatnál, s bár élete volt a jól végzett munka, hatvankét éves korában elküldték nyugdíjba. Nem volt vele egyszerű az élet sem így, sem úgy. Bármiről volt szó, mindenről volt véleménye, megfellebbezhetetlen, megváltoztathatatlan. Amit egyszer kimondott, szentírás volt, tudta, hogy ő nem hibázhat. A bökkenő ott volt, hogy civilben is kezdett átváltozni revizorrá. Hibákat keresett, s aki keres, az talál. Sorra mentek tönkre az emberi kapcsolatai. Furcsa, de nem is sajnálta, inkább büszke volt rá, ha valakivel egyszer s mindenkorra összeveszett. Tévedhetetlenségének biztos tudata felsőbbrendűséget kölcsönzött neki, maga ácsolta piedesztáljáról nézett le a pórnépre, akik mind hibákat hibára halmoztak. Egyetlen módon lehetett vele tartósan jó kapcsolatban lenni, ha az ember elismerte saját gyarlóságát, és mikor ő rámutatott hibáinkra, sőt bűneinkre, alázatosan bocsánatot kértük. Mi, többiek, mindannyian. Ezt kevesen tudták megtenni a kedvéért, így esett, hogy hatvankét éves korára teljesen egyedül maradt. Azok a rokonok is elmaradtak, akik még tartották a kapcsolatot vele. Felnőtt nagy fiát kitagadta egy banális történetből elmérgesedett vita után. Egyedül anyám volt még mellette, s persze én, aki akkor 14 voltam.

Kislánykoromból úgy emlékszem rá, mint magas, vékony, kedves, barátságos, kopasz bajuszos emberre, aki szipkából szívja a napi két doboz Harmónia cigarettát, ünnepnapok alkalmával meg az illatos Tulipánt. Szeretett a társaság középpontja lenni. Rendszeresen össze is gyűlt a család többnyire nálunk, vagy anyai nagyszüleimnél. Sokan voltunk akkor is, ha nem jött el mindenki, hiszen anyám négy testvérének férje, felesége, gyerekei voltak. Anyám különféle aprósüteményeket halmozott a tálakra, apám becsavarta szódáspatront és az Egri Bikavért töltögette, nevetés, nótázás, a férfiak ultiztak, az asszonyok kontyalávalót iszogattak, fecsegtek, a gyerekek az asztal alatt négykézláb mászkáltak. Idilli kép. Születésnapok, névnapok, húsvéthétfő, vagy csak úgy, mert jó volt együtt. Tévénk sokáig nem volt, akármennyire kértem, könyörögtem, hadakoztam, apám ellenállt. Elvonja a figyelmet a tanulástól, ez volt a legfőbb érv ellene. Végül beadta a derekát, s azontúl esténként a család a ládát figyelte megbűvölten a sarokban, egymás ugratva, hogy a másik még a szünetjelet és a monoszkópot is nézi.

Egy napon az orvos azt mondta apámnak, komoly a helyzet, és ha sokáig akar élni, le kell tenni a cigarettát. Ezzel a dolog el is volt rendezve, apám hazajött, ünnepélyesen elszívott még egy fél szál Harmóniát, és így szólt: nagyon szeretek dohányozni, nem mondok le róla végleg. Hetven éves koromban újra rágyújtok, azután már nem akarok majd olyan sokáig élni. Aztán elnyomta a félig szívott cigarettát.

Gyászos nap volt a nyugdíjazás napja. Nem ment, hanem küldték. Sok volt már addigra a sértettség, harag körülötte. Ki szereti, ha újra, s újra kíméletlenül rámutatnak a hibáira, gyengeségeire. Ebben pedig apám nagy volt. Igazságának biztos tudatában kíméletlenül döngölte földbe a vétkest, mit sem törődve emberi sérülékenységgel, érzékenységgel. A cél lebegett a szeme előtt, a feladat hibátlan elvégzése. Hiába volt még mindig ő a legjobb a szakmában, hiába tanulta meg töviről hegyire hatvan éves fejjel az Új Gazdasági Mechanizmus három vaskos galambszürke kötetét. Mennie kellett.

Hetedikes lehettem, mikor rám szakadt a mindennapos atyai ellenőrzés.  Neki hirtelen rengeteg szabadideje lett, s forrt benne a tehetnék. Olvasott, keresztrejtvényt fejtett, házikenyeret sütött. Nem szórakozásból, divatból, mint ma, hanem mert a gyári kenyér valóban vacak volt. Keletlen, sületlen, ehetetlen. Szép sötétre pirult kétkilós kenyereket sütött a samott téglával kibélelt gázsütőben. Nekem ugyan nem nagyon ízlett a kalácshoz hasonlatos kenyér, hiányzott az ismert savanykás íz, amit csak az érett kovász ad.

Azontúl együtt jártunk a szemközti étterembe is az előfizetéses ebédet megenni, nem mehettem az osztálytársaimmal, mint azelőtt. Nagyobb baj volt, hogy hímzett szalvétába takarva nekem kellett kézben vinni a két szelet házikenyeret is az ebédhez. Szégyelltem, hogy nem ott vesszük meg 20 fillérért a szelet kenyeret, mint mások. Naponta pirultam emiatt, néhányszor neki is futottam, hogy lerázzam magamról ezt a kínos kötelezettséget, mondanom sem kell, hiába. Így ebéd alatt, míg fuldokolva nyeltem, azt lestem, vajon az ismerősök látják-e, hogy nekünk nem futja 20 fillér egy szelet kenyérre.

Sok volt a negyvenkilenc év korkülönbség közöttünk. Sok volt a keserűség, és ez a kiváló, nagy tudású, művelt ember hosszú élete során nem találta meg megbékélés bölcsességét. Belecsontosodott az elveibe, képtelen volt feldolgozni tehetetlen dühét, azt a megoldást választotta, hogy sérelmeit továbbadja.  Apró kamaszos lázadásaimat azonnal kíméletlenül megtorolta, hetekig, néha hónapokig nem szólt hozzám. Nem vagy méltó rá, hogy visszaköszönjek neked, mondta.

Nem vagyok biztos benne, hogy már sikerült megbocsátanom neki a mérhetetlen fájdalmat, hogy nem engedte, hogy szeressem.

Azóta sokat gondolkodtam, vajon sikerült e megtartanom akkori szentül fogadott ígéretemet, hogy én majd mindent másképpen csinálok, és főleg egészen másképp nevelem a gyerekeimet.

Eltűnődöm rajta, mikor a kézírásom egy-egy lendületes vonalában apám írásának képét fedezem fel, másik kanyarulatában pedig anyám kézjegyei köszönnek vissza. Megdöbbenek, amikor a lányom hangsúlyaiban a saját beszédemre ismerek, és amikor néha egy pillanatra magam kívülállóként meghallom, anyám szavai, hanglejtése köszön vissza.  Egymásra épül, összefonódik az életünk, akkor is, ha nem vagyok vele kibékülve. Nélkülük én sem lennék az, aki ma vagyok, és nem tudnám továbbadni az életet, fonni tovább a párkák fonalát.

.

.

dátum: 2007-09-27 10:16

szerző: anyjalánya (nem ellenőrzött)

Köszönöm,Hajni!

dátum: 2007-09-28 14:11

szerző: aranymacko (nem ellenőrzött)

Nagyon tetszett az írásod. Ez az igazi velünk élő történelem.
Remélem te és családod megtalálta az életben az örömöt, az apró boldogság-morzsákat.

dátum: 2007-09-28 19:58

szerző: piró 58 (nem ellenőrzött)

Hajni!Nagyon tetszett.Eszembejutottak a saját szüleim és nagyon elgondolkodtam....volt min..köszönöm az élményt

dátum: 2008-05-27 14:46

szerző: Ketryn1 (nem ellenőrzött)

Hajni, ez csodálatos történet, megkönnyeztem. Édesapád egy igaz ember volt, akit az élet keserített meg, s lett azzá ami.De mindvégig becsületes. Olyan meleg szeretettel szólsz sorsáról, életéről, hogy én megvagyok győződve arról, megbocsátottad neki, hogy nem hagyta, hogy szeresd. Írod, hogy kedves, barátságos ember volt, csak nem tudta feldolgozni azt, hogy nélkülözik. Ha nem így alakul az élete, boldog gyerekkorod lett volna. Valóban sok mindent örökölnek a gyerekek a szüleiktől, viszik tovább vonásaikat, legyen ez jó vagy éppen rossz. Te édesapád bölcsességét, kitartását, egyenességét kaptad örökül. Köszönöm a történetet és írjál még több ilyet. Élvezet volt olvasni.

Anyai nagyapámra, mint mosolygós, kerekképű, kopasz, tatárfejű öregemberre emlékszem, aki ha éppen nem a Dunán horgászott, akkor a konyhában pipázott. Nem mondhatnám, hogy a nagymama volt az úr a családban, mert ez nem igaz, az azonban biztos, hogy a szobába a pipa csak akkor jöhetett be, amikor az öregnek születésnapja volt. Birkapörköltöt kellett akkor főzni, méghozzá nem is akárhogyan, hanem egybe a krumplival, hogy feligya a jó szaftot. A nyolcvanadik születésnapjára meggyfaszáras tajtékpipát kapott a nagyapa. Csak nézte, forgatta, s közben könnybe lábadt a szeme, hogy neki micsoda kincse lett most.

Nem akármilyen holmi egy ilyen meggyfaszáras tajtékpipa, az igazi értékét a hosszas, gondos beavatás adja, úgy mondják, ki kell színi az új pipát előbb, hogy szép sötét színt kapjon, s csak aztán, talán csak egy év múltán lesz igazán finom belőle a jó pipadohány. Drága nagypapám ezt már nem érhette meg, az égi mezőkön tömködi azóta a csodaszép tajtékpipát.

Apró termetű, fürgelábú nagyanyám sütötte a legfinomabb krumplis pogácsát a kerek világon, olyat azóta sem ettem sehol. Szépen pirult, jó ujjnyi vastag, és az alja cseppet szalonnás, azt szerettem benne a legjobban. Okos kis öregasszony volt a Namika, így hívtuk, valamelyik unoka ragasztotta rá ezt a nevet, mikor nem tudta még kimondani rendesen, hogy nagymamikám. Mikor az aranylakodalom után egyedül maradt, és úgy esett, hogy győzött rajta az élniakarás, s nem halt a férje után mégsem, lassanként összeszedte magát, sétáltatta a Morzsi kutyát, meg-meglátogatta a gyerekeit. Hozzánk is gyakran jött, nagy-nagy örömömre sokszor találtam otthon az iskolából hazajövet. Megfürdött nálunk, hiszen kényelmesebb a távfűtés, mint otthon az Ipoly utcában a nagy réz fürdőhengernek alágyújtani. Utána beburkolózott, levette a polcról az Új Magyar Lexikon huszonnégy kötetéből az egyiket, és olvasgatott. Nem értettem akkoriban, miért a lexikont, miért nem egy regényt. Azt hiszem, ma már értem. Ma már magam is válogatós vagyok a regényeket illetően.

Nagymamám öt gyereket nevelt fel, az öt testvér, négy leány és egy fiú között anyám a harmadik, éppen középső volt. Négy elemit és négy polgárit végzett, majd irodista lett ő is, mint nénjei, hogy a család megéljen, a kisebbek is felnevelődhessenek. A családi anekdotagyűjtemény szájhagyomány útján őrzött emlékei cserfes, öntudatos fiatal lány képét festik, én őt mégis csendesnek, visszahúzódónak ismertem. Amennyire tudom, nem volt szerelmes apámba, mikor hozzáment. A szinglik korában csak hallomásból tudjuk, hogy mit jelentett egy 27 éves lánynak egy tekintéllyel, biztos egzisztenciával rendelkező megállapodott férfival való házasság. Ahol anyám élt, szó sem volt önmegvalósításról, emancipációról.

Úgy mondják, engem az "ellenforradalom" hozott, ahogyan akkor nevezték. Voltaképpen már júliusban megszülettem, éppen egy nappal anyám születésnapja után, ugyanúgy, mint ő, rák csillagjegyben. Születésem után egy időre anyám háztartásbeli lett - lám, ezt a kifejezést is elmosta az idő. A Gellérthegy lábánál laktunk szép, tágas polgári lakásban, még cselédszoba is volt, ez volt az én birtokom. Esténként cigányzene hangjai mellett aludtam el, mely a gangra néző ablakomon át a Zöldfa vendéglő kerthelyiségéből szűrődött fel.

Nem nagyon tudom megállapítani, hogy szép volt akkoriban az élet, vagy nehéz. Ha kutatok régi-régi emlékeimben, a tejjegy jut eszembe, amiért a gyerekek naponta fél liter jó zsíros tejet kaptak, meg a sorbanállás, ha a szomszédasszony beszólt, hogy a közértbe banán érkezett. Hallom, hogy zeng az utcánkban a kiáltás: jegeeeeeees, itt a jegeeeeees! és látom, amint a teherkocsiról ácskapoccsal megakasztva húzza le az ember a súlyos, áttetsző hasábokat, az asszonyok pedig szatyrokkal, vödrökkel szaladnak le a lépcsőkön, hogy egy kisebb-nagyobb darabbal feltöltsék a hűtőládákat. No és persze ugyanott fordult a házuk mellett a Mészáros utcából a Krisztina körútra a húsvéti körmenet, meg a május elsejét ünneplő színes szalagokkal díszített májusfás tömeg is a transzparensekkel.

Első iskolám a Gellérthegy utca túloldalán, ott tanultam a betűvetést Ili nénitől, s néha szép tavaszi délelőttökön a pár méterre lévő Tabán oldalában a füvön körben ülve segítettünk a tanítónéninek zöldborsót fejteni. Ma is érzem az üde zöld szemek roppanását a számban. A családi legendárium őrzi Ili néni első szülői értekezleten elhangzott szavait: "a Hajnalka, az valami csodálatos, őt minden érdekli, mindenhez hozzá tud szólni...  hanem a szája!" Cserfesnek mondtak, locsi-fecsinek. Órákon derekunk mögé tett kézzel ültünk a padokban - nem is volt annyi hanyag tartású, görbe hátú kisgyerek - csak éppen a számat nem bírtam befogni.

A házunk több találatot is kapott a viharos időkben, öröksége az udvarában remek játékra, bújócskára alkalmas, gazzal benőtt bombatölcsér, oldalát géppuskasorozat szaggatta. Felújítás helyett lebontásra ítélték, hogy helyén sokemeletes OTP-ház pöffeszkedjék, s nekünk költözni kellett. 
Szimbolikus jelentőséggel bírt életünkben ez a mozzanat, a lakhellyel életformát is változtattunk. Akkoriban épültek a nagy lakótelepek a fővárosban, Kelenföld, Fiastyúk utca, és a Mária Valéria telep helyén a kilencedik kerületben a József Attila lakótelep. Apám, aki körömszakadtáig ragaszkodott a budaihoz hasonló színvonalú zöldövezeti lakáshoz, hosszas alkudozást követő terepszemle után jobb híján végül az utóbbit választotta, úgy látszott, itt csak négyemeletes házak épülnek, viszonylag tágas parkokkal körítve. A költözés nem ment mégsem önként és dalos szívvel, karhatalmi segedelemmel zsuppoltak át bennünket a "prolinegyedbe".

Ezt csak a szüleim elmondásából tudom, magam nem voltam jelen. A költöztetés júniusban zajlott, s én azokban az években az egész nyarat rendre Siófokon töltöttem anyámmal, május közepétől október közepéig. Egy szép villában a SZOT üdülők központja, itt könyvelt anyám nyaranta a teljes üdülőszezonban. Iskolába is itt jártam szeptemberben és májusban. Életem legszebb öt nyarát töltöttem Siófokon, s gyanítom, anyám ugyanígy vélekedett. Hét közben délelőtt iskola, majd a nyári szünetben a végtelen szabadság. Aki nem járt akkor Siófokon, el sem tudja képzelni azt a nyugalmat, ami ott uralkodott abban az időben. A mai Aranypartnak nevezett szállodasornak nyoma sem volt még. A helybélieken kívül csak néhány száz, legfeljebb egy-két ezer ember töltötte jól megérdemelt nyári pihenőjét az üdülőkben. Maga a béke hona. Minden időmet az őslakos gyerekcsapattal töltöttem édes felelőtlenségben, egész napos játékkal, rohangálással, fáramászással, strandolással. Szabadon bóklásztunk a városkának a vasúttól a Balatonig terjedő részében. Teljes biztonságban voltunk az ismerős környezetben, a tóval pedig jól tudtuk, hol a határ. A legnagyobb baleset egy-két hasraesés nyomán keletkezett tipli volt. Bal térdemben ma is őrzöm még a frissen hengerelt makadámburkolat apró, éles fekete kövecskéinek egy darabját. Naponta egyszer-kétszer megmutattam magam az irodában anyámnak, megebédeltünk dolgozókkal az üdülőben, aztán vissza megint a gesztenyefára, vagy a vörös salakos, fehér krétaporral szegélyezett teniszpályára labdát szedni. Este a fáradt, szutykos gyerekcsapatból ki-ki hazatért, s fürdés és vacsora után ágyba zuhant, hogy másnap reggel újra kezdhesse az egészet elölről.

Apám kéthetente szombaton a délutáni vonattal érkezett Pestről, majd vasárnap este ismét vonatra szállt, s hazapöfögött. Ilyenkor szombat esténként anyámmal el-elmentek egy kiskocsmába cigányzene mellett megenni egy túrós csuszát, vagy éppen egy üdülőbéli esti táncos mulatságba, de néha csak a társalgóban tévéztek. Vasárnap délután aztán hármasban lesétáltunk a mólóra, a butiksorra, ettünk egy pár virslit állva a kikötőben, bambit ittunk hozzá csatos üvegből, találgattuk, vajon nyitva van-e a Sió-zsilip, néztük a jövő-menő hajókat, köztük a legnagyobb szenzációt, a Beloiannisz motorost. Szegény hajót, amely 50 éven át a balatoni hajózás szimbolikus alakja volt, 2003-ban végleg kivonták a forgalomból.

Az üdülőszezon végén, október közepén aztán mi is visszaköltöztünk pesti lakótelepi lakásba anyámmal, hogy az itteni iskolában gyűjtsem az ötösöket. A suli a közvetlen szomszédunkban volt, az erkélyünkről be lehetett látni az osztályterembe egészen addig, míg a kerítés mellé ültetett gyorsan nyurguló nyárfák néhány év múlva a kilátást el nem takarták. Jó tanuló voltam, annyira, hogy ha véletlen négyest vittem haza, az fél délutáni lelkifröccsel járt. Nem is gyakran fordult elő. Csak kicsi részben a szülői dörgedelmek miatt, javarészben mert éhes voltam minden újra, szerettem az iskolát. Számomra szórakozásszámba ment, gyerekjáték volt. Naponta legfeljebb negyed vagy fél órát töltöttem a leckeírással, tanulással ennyit sem, mert az agyam, mint a lágy viasz a lenyomatot, megőrizte az egyszer hallottakat. Ez így ment egészen érettségiig. Nem is tudtam, hogy másképpen is lehet. Egyetlen esetre emlékszem, amely megizzasztott, hetedik általánosban. Nem értettem sehogyan sem, mi a különbség a tömeg és a súly, a kilogramm és a kilopond között. Napokon át rágtuk anyámmal ezt a falatot, aki akkor járt a dolgozók középiskolájába, hogy érettségit szerezzen, és hogy, hogy nem, éppen abból a hetedikes fizikakönyvből tanultak, és éppen ott tartottak ők is. Vak vezet világtalant, ő sem értette, sírtunk-nevettünk, míg bifláztuk a kilókat. Nem hagyott nyugodni a dolog. Előtte is, azóta is így élek, hogy értenem kell valamit, hogy elfogadjam.

Valahányszor meglátogattam anyámat a munkahelyén, hatalmas, számokkal teliírt rovatokat tartalmazó ívek között találtam, boszorkányos gyorsasággal tekergetve az asztali szorzógép karját. Szerették és nagyra tartották szorgalmát, kitartását, megbízhatóságát a munkahelyén, és ő szívesen dolgozott az irodában.

Varrni, azt nem szeretett, nem is tudott, még egy leszakadt gomb is komoly nehézséget okozott neki, akárcsak évtizedekkel később az autóvezetés. Hiába volt jogosítványa, igazán soha nem tanult meg vezetni, félt a volán mögött. Talán, mert megszokta, hogy egész életét valaki más irányítása alatt töltötte? Ki tudja. Viszont kiváló háziasszony volt, pedáns, tiszta. Ha megfeszülnék, sem tudnám olyan szépen sorba rakni a szekrényben a szépen vasalt ágyneműt, és megvallom, a takarítás és az ablakmosás sem okoz nekem akkora boldogságot. Nem is értem, hogyan tudta dalolva tenni a dolgát. Na és a főztje! Hét végén maga a gyönyör volt reggelire az illatos, bronzbarna friss fonott kalács, ebédre az aranyló húsleves, mellette tálon a zöldség meg a hús, hogy még Krúdy Szindbádja is megnyalta volna mind a tíz ujját, aztán a rántott szelet, vagy a kerekded, pirosra, ropogósra sült töltött csirke. Zöldborsólevese páratlan volt, bármennyire igyekeztem asszonykoromban, magam nem tudtam azt régenvolt ízt varázsolni, hiába csináltam mindent pontosan úgy, mint ő. Nem sikerült egészen pár évvel ezelőtti haláláig, amikor mintegy varázsütésre, átszállt belém a tudománya.

Kerek egy évig képtelen voltam az otthagyott ágyát megbontani, ott volt a feje nyoma a kispárnán. 

Beszélgetek vele néha még ma is. Ma már ugyan nem nyúlok a telefon után, hogy aztán szomorún vegyem tudomásul, hogy ahol ő most van, ott bizony nincs már térerő. Csak úgy magamban beszélgetek vele. Elmondom a jót, meg azt is, ha valami rossz történt velem.

Elmondom azt is, hazudtam neki, mikor egyszer réges-régen a Vén cigányt énekelte fésülködés közben. Nem azért potyogtak a könnyeim, mert beütöttem a kezem az ágy támlájába, hanem mert olyan szépen énekelt, és én annyira megsajnáltam szegény cigányt, a vén cigányt.

Ma is látom apró, frottírköpenyes alakját. Elmondom neki, mennyire fáj, hogy akkor ott a kórház hosszú folyosóján távolodva tőle, utoljára már nem néztem vissza még egyet inteni csak azért, hogy ő ne álldogáljon tovább a folyosón, bújjon vissza az ágyba, hiszen nincs még jól egyáltalán.

Ő pedig válaszol nekem. A szavait nem hallom, de megnyugszom, mikor a simogatását érzem.

.

2007-02-11

.

.

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

dátum: 2007-09-25 09:26

szerző: Khrissi (nem ellenőrzött)

Hajni, megsirattam a novelládat, nagyapádat, anyukádat. Ismerős az érzés a telefonnal. Édesapám 10 éve halt meg, hirtelen. Még most is érzem, hogy figyel, óv. Írjál még sok ilyen csodát.

dátum: 2007-09-25 20:29

ha ráérnék, elérzékenyülnék tőlük.

dátum: 2007-09-28 20:43

szerző: piró 58 (nem ellenőrzött)

Ha jól emlékszem azt írtad az elején, hogy székelyföldről jöttek az őseíd.Talán az igazi mesélő székely vérvonalat örökölted.Megkellene gondolnod komolyan az írást.Nemrég hallottam Törőcsik felolvasásában egy Parasztregényt.Ez jutott most eszembe.Éppúgy élveztem.

dátum: 2007-12-15 01:39

szerző: carolina46

Hajni, gyönyörűek az írásaid! KIMENTETTEM MAGAMNAK A BLOGODAT a "KEDVENCEK" közé!
Van egy szép dia-sorozatom ERDÉLYRŐl!
HA ÉRDEkel írjad meg az e-mail címed!

Az enyém:
carolina46@freestart.hu

Szia, üdvözlöm családod 2 és 4 lábú tagjait is!

SACA

dátum: 2008-03-08 21:00

szerző: doresz74 (nem ellenőrzött)

Jaj, Hajni, konnyes am a szemem...

dátum: 2008-05-27 15:02

szerző: Ketryn1 (nem ellenőrzött)

Megerősítem az előbbi bejegyzésemet. Hajni! Neked írnod kell. Nem szabad megfosztani az olvasást kedvelőket a szép élményektől.

Érettségi találkozónk volt az elmúlt nyáron. A harminckettedik. Ó, Istenem, kimondani is sok. Szám szerint persze nem volt ennyi találkozó, de kétségtelen, még ha magamban kutatva nehéz is tudomásul venni, hogy hivatalosan már ennyi éve érettnek kellene lennem. 
Nem tudom, Einstein vajon a mechanika törvényein túl is értette-e, mindenesetre ilyenkor az jut eszembe, hogy bizony, minden relatív. Kíváncsi vagyok, vajon ők is úgy érzik-e, hogy kívül a világban másként múlik az idő? Hiába nézek tükörbe, akkor sem érzem magam annyiak, amennyinek az arcmásom és naptár alapján kellene.

Eltelt a világban harminckét esztendő, ezek az ötven éves meglett férfiak és érett asszonyok, akik hét közben öltönyben, nyakkendőben, vagy kosztümben, vagy éppen fehér köpenyben élik mindennapjaikat, céget vezetnek, irodai tréningekre járnak, angolul tárgyalnak és olvassák a szakcikkeket, gyerekeket neveltek fel és bocsátottak szárnyra, varázsütésre ismét gyermekké válnak. A régi kemény mag, amely nálunk meglepően nagy létszámú volt, szinte hiánytalanul itt van. Igazoltan távol két fő. A végleges orvosi igazoláson infarktus áll.

Már jó ideje nem megyünk étterembe.  Nem vált be a fehér asztalos találkozó. Helyette pingpongasztal, kempingszék, csocsó, és bizony a sokadik Unicummal bélelt sör után talán még a 12 fokos Balaton hullámai is. Hamar túl vagyunk a kötelező körökön, kivel mi történt, mióta nem láttuk egymást. Ki mit tud a távolmaradottakról, ki mit tud a tanárokról. Bizony gyarapodnak a fejfák. Elsőként veszítettük el a Hosszút.

Elszorul a torkom ma is, pedig nem most távozott közülünk, alig néhány évvel az érettségit követően. Nem is tudom, mit mondjak róla hirtelen, mi a legjellemzőbb rá. Igen, így, nem mi volt a legjellemzőbb. Sokszor ráírják egy sírkőre, drága emléked szívünkben örökké él. Aztán elfelejtik.  De akiről évek múltán is jelenben beszélnek, az nem hal meg. 

Általában kevesen vannak, akiknek a matematika a kedvenc tárgya, de akiket a Hosszú Feri bácsi tanított, azok között egészen biztosan sokkal nagyobb az arányuk. Talán azért, mert ő ember volt előbb, azután matematikatanár. Szikár, ősz hajú, fehérköpenyes, csendes, csak szürke szeme sarkában mosolygott a sokat megéltek és tapasztaltak mély embersége.

Nem kellett fegyelmeznie, figyeltünk akkor is, ha egészen csendesen beszélt, akkor is, ha a táblán csikorgatta a krétát az osztálynak hátat fordítva.

Sok egyest kaptam tőle.  Lusta diák voltam. Nem szerettem tanulással tölteni az időt, így kénytelen voltam figyelni az órákon. Azok voltak a kedvenceim, amit érteni kellett, mert azzal sokkal kevesebb a munka. A matek ment magától, soha nem volt gondom vele, kivéve a dolgozatokat. Ránéztem a példára, fejben már megvolt a megoldás.

Örültünk persze, ha egyetlen megoldást megtaláltunk. A Hosszú volt, aki megmutatta, hogy minden feladatnak legalább kettő, de általában annál több megoldása is van, és milyen remek szórakozás megtalálni ezekből minél többet. Ha manapság gondjaim támadnak, és elakadok az életemmel, eszembe jutnak a szavai, és a huncutul összecsippentett szeme sarkában a mosoly. 

Szóval míg papírra vetettem a példát, mindig becsúszott valami kis gikszer. Egy hibás szorzás, vagy a táblázat lapozása közben felcseréltem a tangenst a kotangenssel. Persze az eredmény nem az lett, aminek lennie kellett volna. Öt példából három hibátlan, kettőben a megoldás menete rendben, csak ott az a gikszer. Emberi számítás szerint ez hármas, esetleg négyes, ha a Hosszúnak jó napja van. Így szokott osztályozni, majd hozzáteszi, hogy kérem, figyeljen a szorzásra.

Én ilyenkor mindig egyest kaptam. Első alkalommal még reklamáltam. Nekem miért egyes, ami másnak hármas? Mert magától többet várok el. Így aztán négy éven át az utolsó matekórán rendszeres szereplő voltam a táblánál, vizsgáztam az egész éves anyagból az ötösért, mert a Hosszú tudta, hogy az életben fontosak a számok is.

.

.  2007.

dátum: 2007-09-28 20:49

szerző: piró 58 (nem ellenőrzött)

A véleményem változatlan.Ha sok ilyen kis novellád van,összerakva ki kellene adni.De a részletek kidolgozása a mesélőkészség, a szinezés stb.akár regényterjedelemben is elkészülhetne.Gondoltál már erre?

Majd költöztetem a régi freestartos blogom tartalmát hamarosan.