Hajni blogja

Tanulgattuk az együttélést. Nem elhatározásból, csak, mert jó volt együtt. Ő vetett szemet rám, mint ahogyan 25 évvel később elmesélte, már évekkel azelőtt, hogy mi összejöttünk. Közös volt a baráti társaságunk, elég időt töltöttünk együtt, jobban mondva akkoriban inkább csak egy helyen voltunk egy időben, mert én mással jártam éppen. Mesélte, hogy csak nézett engem, és elirigyelt attól a fiútól, azon gondolkodott, milyen kár, hogy ez a gyönyörű nő mással van.

Úgy egy év elteltével egy hosszúra nyúlt, mélyen bizalmas esti beszélgetésünk gyertyafényes romantikába hajlott, majd a baráti hangulatot felváltotta a vágy. A következő négy évből három maga volt a boldogság. Éppen csak az elkötelezettség hiányzott.

Érezte, de nem tudta kimondani, hogy szeret, hogy fontosabb vagyok, mint bárki és bármi. Én miért nem mondtam ki? Te vagy életem központja, a világ számomra. Jó, ha együtt vagyunk, várlak haza, és boldog vagyok, hogy vagy nekem.  Szemérmesek, szégyellősek voltunk, féltünk lemezteleníteni a lelkünket. Féltünk, hogy csalódnunk kell, ha teljesen kiadjuk magunkat. Ő nem bízott senkiben az anyján kívül. Időről-időre próbára tette türelmemet, toleranciámat, s én jól vizsgáztam. Bántott, bántottam, miközben szeretett, s szerettem.

Három év után megkértem, hogy házasodjunk össze. Nem rajongott az ötletért, ami nem volt annyira meglepő, ha tudjuk, hogy nem régen végigasszisztálva szülei öt éven át tartó gyűlölködő válását. Feltételt szabott nekem:  lesz esküvő, ha megígérem, hogy egy év múlva elválunk. Gyermekkori apró lázadásaim azonnali kíméletlen, durva leverése, szeretetmegvonással büntetése belém égette, hogy cselekedeteimet a veszteségtől való félelem motiválja. Fel sem merült, hogy vállaljam a kockázatot, és kimondjam, ez nem üzlet.  Megígértem. Összeházasodtunk.

Eltelt közel egy év anélkül, hogy szóba került volna a válás, de már nem volt olyan felhőtlenül szép az élet. Hazajöttek a bérelt házunk gazdái többéves külföldi tartózkodásukról, el kellett hagynunk addigi közös otthonunkat. Kézenfekvőnek látszott a szomszédos utcába, a szülőházába költözni, ahol anyósom és másik, kamasz fia lakott.

A két nő, anyós és meny nehezen csiszolódott össze. Túl sok volt nézeteltérés. Gyűlt a kimondatlan harag, keserűség.  Nagyobb csatákra nem került sor, csak egymás finom piszkálása volt napirenden. Már nem voltam olyan boldog, nem szerettem osztozni.  Bántott, hogy már nem a legfontosabb vagyok, s talán még jobban, hogy nem kaptam meg a teljes bizalmat tőle. Másodiknak éreztem magam a szívében, és ez nem tetszett.

Eltelt lassan a negyedik év is, hullámvölgyben voltunk, mély hullámvölgyben.

Én ilyennel még nem találkoztam, nem tudtam vele mit kezdeni. Számomra az élet eddig fehér vagy fekete volt, egy vagy nulla, szeret, vagy nem szeret. Ha nem szeret, elveszítem. A veszteség pedig fáj, nagyon fáj. Képtelen vagyok több veszteséget elviselni. Nem tudok arra várni, mikor szakad meg a szívem. Akkor inkább most azonnal. Egy szombat délelőtt hívtam egy taxit, összecsomagoltam a személyes dolgaimat, és hátra sem nézve kiléptem a kapun. Mondhatjuk úgy is, szöktem.

Ahogy apám az utolsó szál félig szívott cigarettát orvosi utasításra, s mert tovább akart élni, úgy tettem le előző életem. Döntöttem, vége. Ezen a kétszáz szál vörös rózsa segélykiáltása sem változtatott, amit egy napon hazaérve a lakásomban találtam. 

A válásunkat az első házassági évfordulónkon mondták ki. Lám, megtartottam az ígéretemet.

Teltek az évek, mindketten mentünk a maguk útján tovább. Huszonegy év múlt el, gyakorlatilag semmit sem tudtunk egymásról. Hét-nyolc év után ugyan néhányszor megszólalt esténként a telefonom. Ő volt, panaszkodott. Nem érzi jól magát, magányos. Hiába a fiatal feleség, a három gyerek, ő a tanyán tölti az időt egyedül, megbántottan, sértetten. Meghallgattam, ez volt minden, mit adhattam.

Ismét eltelt négy-öt év. Álmodtam. Nem emlékszem már az álomra, csak, hogy nem hagyott nyugodni, két napomba telt, míg a mélyen eltemetett telefonszámot kikutattam. A feleség vette fel, barátságtalan és elutasító volt, de végül megtudtam, hogy ő kórházban van, intenzív osztályon, nem tudni, felébred-e a kómából. Mennem kellett az álombéli hívásra.  Kértem azt, akinek hatalma van élet és halál felett, tekintsen ide. A fejére tettem a kezem, és máris éreztem az energia áramlását. Aznap délután felébredt.  Elég ha én tudom hogyan.

Huszonegy év telt el a válásunk óta, mikor ismét megszólalt a telefonom. Akkorra második házasságomnak is vége volt régen. - Társat keresek -  mondta zavartan.  Ismét boldogtalan, magányos, széjjelköltöztek az asszonnyal, véglegesnek látszik már. Akkora a sérülés a házasságon, amit már nem lehet befoltozni. Találkozni akar velem, barátra van szüksége. Az ismételt rohamoknak ellenálltam majdnem három hónapig. Végül föladtam. Sorra kaptam az apró jeleket jártomban-keltemben, hogy van még valami dolgunk egymással. Dőlt a panasz, és én hallgattam. Már éltem, és láttam, így együttérzéssel, de kritikával hallgattam. Nem sodort el az anyai érzés, nem azért akartam megsimogatni, mert panaszkodott. Annak ellenére. Sokkal jobban szerettem volna, ha miattam vagyunk együtt, nem, mert a másik rossz volt hozzá. Nem csak az emlékek miatt szerettem, hanem mert itt és most szeretetreméltónak és vágyottnak találtam. Felébredt a régen eltemetett érzés, vágytam eddigi életem legjobb szeretőjére. Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem találom viszonzását az én parázs alól fellobbanó érzéseimnek. Nem én kellek, csak valaki, aki előhúzható, ha szorongat a magány, és összecsukható, mint egy esernyő a zápor múltával.  Görcsbe macskásodott lelke nem enged közel magához. A szokások, szenvedélyek többet jelentenek az én társaságomnál, és nem tud, nem akar az alkohol lágyan gyógyírt adó homályáról lemondani. Nem a kedvemért, sajátjáért sem, életéért sem, gyermekeiért sem. Kell a minden esti mámor, az elbutulásig, a feledésig.

Fáj megint. Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, csak a matematika marad. Ha adok, és nem kapok, üres maradok, vetésemre csak kielégületlenséget, fájdalmat aratok.  Félre Teréz anyával. Akkor is, ha most nagyon fáj az újra felszaggatott seb, egyszer majd begyógyul újra. Magamat többé nem büntethetem.

.

2007-09-22 10:06

.

.