Már jó ideje tudom, hogy az én cicám, bár jelenleg  egyszerű házimacskának álcázza magát, hercegnő lehetett előző életében. 

Nem fiatal már, mondhatnám, javakorabeli hölgy. Elegáns, fehér mellényt visel szürke kabátkával, és gondosan ügyel arra, hogy a frizurája és a körmei mindig  tökéletesek legyenek. Az arckifejezése barátságos, s bár némileg távolságtartó, ha jobban megismerkedsz vele, elárulja az érzelmeit is. 

Okos, bátran mondhatom, hogy művelt, bármiről lehet vele beszélgetni, mindenhez hozzá tud szólni, s mindenről van véleménye, amit részletesen ki is fejt. Meggyőződésem, hogy pontosan érti minden szavunkat, mert hosszantartó párbeszédeinkben a saját nyelvén olyan árnyaltan válaszolgat, hogy másképpen elképzelni sem tudom. Sohasem unatkozom a társaságában.

Szeret félrevonulni is, ilyenkor láthatóan elmélkedik, néha az ablakból figyeli a világ eseményeit, hogy mindig naprakész legyen. Ismeri az etikettet, az érkezőknek elébe megy és kedvesen köszönti őket, de a későbbiekben nem zaklatja a vendégeket. A bemutatkozás után diszkréten félrevonul, a közös étkezések alkalmával azonban természetesnek veszi, sőt elvárja, hogy ő is részt vegyen, s mindenből kóstolót is kapjon. Mivel azonban egy előkelő hölgy vigyáz a vonalaira, nem eszik sokat, éppen csak egy-egy falatkát.

Néha meglepődöm, amikor egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogyan azt egy állattól várnánk, inkább, mint egy szocializált emberi lény. Ma reggel a piacról hazaérkezve a konyhaasztalra letettem a halat s a májkrémet. El lehet képzelni, micsoda viharokat kavart a lelkében az illatorgia, ő mégsem ugrott fel az asztalra, ahogyan azt legtöbb, kevésbé cizelláltan viselkedő társa tenné. Jólnevelten követte minden léptemet, amíg levettem a kabátomat, a cipőmből kibújtam, a szobába bevittem az újságokat, s a mosdóban kezet mostam. Egyetlen szóval sem követelőzött, de a szemét le nem vette rólam. Csak amikor a körutam ismét a konyhába vezetett, akkor jelezte, hogy a szokásjog szerinti jussát - vagyis, hogy a májkrémből az első falatot ő kapja -  eljött az ideje kiadni. Miután megkapta s jó étvággyal elköltötte, szépen megtisztogatta a száját, majd mancsait is, végül pedig elrendezte a bundáját, hogy minden szál pedánsan a helyén legyen. Ezek után a finom meleg radiátoron üldögélve kicsit nézelődött még, az ablakon át figyelte a galambok társasági életét, majd megszokott sziesztázó helyére, a heverő legpuhább sarkába vonult, keveset forgolódott, körözött a saját tengelye körül, míg meg nem találta az ideális pozíciót, hogy karikába gömbölyödve elhelyezkedjen, fejecskéjét kecsesen keresztbetett lábaira hajtva.  Gondolataiba mélyedt, olyannyira, hogy szemhéjai egyre lejjebb s lejjebb ereszkedtek, mígnem végül szemeit teljesen behunyta, hogy a külvilág ingerei ne zavarják az elmélkedésben. Figyelme azonban nem lankadt így sem, amint megmozdultam, parányit felnézett, mutatván, hogy ne aggódjak, nem történhet semmi fontos anélkül, hogy ő tudna róla, csak most éppen más elfoglaltsága van.

Ifjabb korában, főleg, amikor még kirándulni járt velünk a telekre, nagy gondot fordított a testedzésre. Hatalmas túrákat tett a környéken, bejárta a Dunapart ártéri erdős-bokros vidékeit, vagy a tarlón a pocoksereg gazdag terítékéből válogatott, nem megélhetésből, pusztán arisztokratikus kedvtelésből vadászgatott, s mivel sosem volt irigy természetű, néha haza is hozott belőlük egy-egy példányt, hogy valamelyikünk levetett cipőjébe tegye, ezzel a meglepetéssel gondolván örömet szerezni nekünk.

Délutánonként, amikor a legmelegebben tűzött a nap, rendszerint hazajött, bevonult a szoba hűsébe, s lepihent pár órácskára, hogy aztán a nap hevének csökkentével ismét előjöjjön, megnézze, lesz-e vajon valami érdeklődésre számottartó. Ha a kocsikulcsot csörgetve az országút felé vettük az irányt, az emeleti teraszról fekve figyelt, tán még integetett is utánunk. Amikor azonban gyalogosan a Dunapart felé indultunk, egészen más volt a helyzet.

Akkor kezdtem gyanakodni, hogy nem közönséges macskával van dolgunk, amikor egy alkalommal tréfából hátraszóltam neki, mint annak idején a sok éve eltávozott Döme nevű kutyabarátunknak – gyere, megyünk sétálni!  Tudtam jól, hogy macska nem sétál az emberrel, ezt megtanultam egy előzőekben nálunk élő nagybajuszú egérölőtől, aki az ilyenfajta barátságos invitálást értetlenül hallgatta, sőt, amikor kézzelfoghatóan megpróbáltam megmagyarázni neki, mit értek sétáláson, rémülten bemenekült a kocsi alá, s képtelenség volt onnan kicsalogatni.  Nem így Cióka, aki legnagyobb meglepetésemre leügetett a lépcsőn, azonnal késznek mutatkozott teljesíteni a kívánságomat. Nem velünk, nem mellettünk, hanem mintegy 6-8 méterrel mögöttünk jött, tartva a követési távolságot. Időnként meg-megálltunk, hátranéztünk, ő is megállt, néha le is ült az úton, majd amikor mi továbbindultunk, indult újra. Ettől a naptól fogva mindig elkísért dunaparti kószálásainkra.

Úgy alakult, hogy ma már nem járunk Esztergomba, így neki sincsen lehetősége a nagy szabadtéri sétákra. A panelban csak az erkélykorláton egyensúlyozás közben érezheti a szél cirógatását a bundácskáján, de a távoli, számára elérhetetlen világból érkezők néha furcsa, különös illatokat hoznak magukkal a cipőjükön, vagy a nadrágjuk szárán. Ilyenkor percekig megbűvölten szimatol, dörgölőzik, egészen biztosan ifjúkori csatangolásainak emlékei törnek fel a mélyből, ez világosan látszik átszellemült tekintetéből. 

Ma már nem annyira vállalkozókedvű, mint régen, amikor sokszor kiszökött a pillanatra nyitva hagyott ajtón, hogy bejárja a tíz emelet valamelyikét új élmények után kutatva. Beéri a mindennapi rítussal, hogy ajtónyitáskor kiszalad, elfut a lépcsőfordulóig, ott körülnéz. Ilyenkor hívogatni kell, ő meg úgy tesz, mintha esze ágában se lenne hazajönni. Bámészkodik még, kóricál kicsit a folyosón, egészen addig, míg elunom a hívogatást, s becsukom az ajtót. Nem tudom, vajon tudja-e, hogy a kukucskálón lesem, mit csinál, s csak az én kedvemért játssza el minden nap a színházat, vagy egyszerűen a saját szórakoztatására, mindenesetre ekkor odaül a csukott ajtó elé, s türelmesen vár, hogy aztán a cicafejnyire kinyíló ajtórésen villámgyorsan beszökkenjen, s mint aki jól végezte dolgát, odasétál a tálkájához ellenőrizni, hogy megvan-e még.

Van még több hasonló remek játékunk, ilyen a vizecskézés. Parányi korától fogva kizárólag folyóvizet iszik, s csakis a mosdó csapjából. Mikor megszomjazik, szépen udvariasan szól, odavezet a fürdőszobába, felugrik a mosdó szélére s kéri, hogy nyissuk ki a csapot, majd érdes nyelvecskéjével vígan lefetyel a csillámló vízsugárból.

Pici korában néhányszor megfürdettem, úgy gondoltam, ha a kutyáknak kijár ez a kényeztetés, akkor neki is.  Ő azonban másképpen értékelte a dolgot, egyáltalán nem kényeztetésnek tartotta, s minden erejével küzdött ellene. Úgy fél éves kora körül feladtam, mert úgy látszott, bár én vagyok a nagyobb, mégis ő az erősebb. Egy idő után már meg sem kíséreltem felvenni a harcot mancsai végén hordott rémes fegyvereivel, melyeket soha máskor életében ellenünk be nem vetett, kivéve a nemszeretem fürdetéseket. Csodák csodája, azóta is mindig gyönyörű tiszta, fényes és jószagú, saját maga gondoskodik a patyolatbundáról.

Kislánykoromban idegenkedtem mindenféle állati teremtménytől. Aszfalton nőtt gyerek lévén úgy nevelkedtem, hogy az állatok piszkosak, harapnak, juj, fuj. Majdnem harminc voltam már, amikor egy apró, virslinél alig nagyobb, izgő-mozgó szeretetcsomagocska, később Döme névre hallgató tacskógyerek elvarázsolta a szívemet.  Szépemlékű Döme vitéz életét sajnos nagyon kurtára szabta a sors, csak négy évet tölthettünk együtt. Az ő érdeme, hogy azóta elképzelhetetlen a világ négylábú barát nélkül.  A sors kegyéből minden kis állatunk kiváló és különösen szeretetreméltó volt, annyi derűs percet, annyi mosolyt, kacagást azonban egyikük sem hozott, mint Cióka. 

.

.

dátum: 2008-01-23 22:30

szerző: carolina46

Fogalmam sincs, hogy hányadszor olvasom újra, meg újra Ciókát, de ennél tökéletesebben leírt "cica-etológiá"-val még nem találkoztam!
Megunhatatlan!
S az ösztönzés is jön már elolvasás után, hogy felálljak innen a gép mellől és hizelegjek egy kicsit az én Szonjámnak!
Aki ezt természetes fölénnyel "eltűri" !

dátum: 2008-08-02 14:16

szerző: vmagdi (nem ellenőrzött)

Nagyon tetszett! Igazán írhatnál könyvet is, megvan hozzá minden tehetséged. Pld. mesekönyvet a gyerekeknek állatokról stb.