A piacra menet a gondolataimba mélyedve baktattam az úton, magam mögött húztam a szekeremet. A fiam szerint öregasszonyos a kerekeken guruló sötétkék kockás bevásárlókocsi, de azért a cipekedést nem végzi el helyettem, bárha az eredményével, a tányérjában gőzölgő finom falatokkal nagyon is elégedett.
Milyen hálátlan az utókor, arra szinte egyáltalán nem emlékszem, hogy anyukám mennyit cipekedett, míg a mindennapi betevőnket hazahordta, pedig nyilván így volt, mert nagy konyhát vezetett. Hmm… azok az illatok, az ízek, egy percre gyermek lettem újra, amíg az emlékük meglegyintett. A felnőtt életemből viszont jól emlékszem arra, milyen súlyos egy hétvégi bevásárlás alkalmával a kosár. Meg a szatyor. Meg a másik szatyor. Meg a harmadik, amikor az előzőek már megteltek, és ha elfogytak a szabad kezeim, mivel fogjam meg a felém nyújtott kis kezet a zebrához érve? Akkor megláttam, amit már néztem jó ideje, mint József Attila a Dunánál, a gurulós bevásárlókocsit, és eldöntöttem, nekem is kell ilyen.
Nem számítom még magam öregasszonynak, bízom benne, hogy mások sem teszik ezt, és a súlyos pakkok gurítását sem mostanában kezdtem el. 21 évvel ezelőtt, amikor Isten Ajándéka, Teodóra lányom megszületett, egyik pillanatról a másikra kevésnek bizonyult a két kezem. Eleinte remek szolgálatot tett a babakocsira szerelt háló, az ember nem is hinné, mennyi minden fér bele a boltból hazajövet. Eljött azonban az idő, amikor Dorka kiszállt a kiskocsiból, és megkezdődött életen át tartó gyaloglása. A katartikus pillanat egyben meglepő is volt, mert a babakocsi a telepakolt hálóval azzal a lendülettel hanyattesett, mikor megszűnt az ellensúly, a pici lányka parányi talpacskáin totyogott előttem, mellettem, mögöttem, mindenhol.
Mindkét gyermekem szilaj tartásban nevelkedett. Vágtattak szabadon a széllel, tapasztalták a világot, ahogyan kell. Bukdácsoltak, hasraestek, felálltak, vágtattak tovább. A szemem rajtuk volt, és ők tudták, bármennyire elmerültek is a játékban, hogy ott vagyok. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor bőgő gyerekkel veszekedve kellett volna a hazaindulásért megküzdenem, ugyan ki ne ismerné a jelenetet. Csendes szóval szóltam hozzájuk, hogy ideje indulni, néha elég volt egyetlen intés vagy szemvillantás is, szépen szedelőzködtek. Annyira, de annyira büszke voltam ilyenkor a játszótéri mamák-papák meglepett pillantásainak kereszttüzében.
Az indián anyák nem állítják meg a négykézláb a tűz felé mászó gyermekeiket, majd tanul belőle, mondják. Vallom, hogy korlátozni csak akkor kell a gyerekeket, ha olyant tennének, ami különösen veszélyes, vagy egészsége káros. Marshoz Hasonló, Erős, Bátor, Marci fiam három éves lehetett, mikor öt perc alatt tanult meg segítség nélkül kétkerekűn bicajozni, mert nem félt. Tudta, hogy elesünk, majd felállunk, és továbbmegyünk. Sok tapasztalata volt abban, hogy hat a gravitáció, hogy viselkedik a teste, és megtanulta tökéletesen uralni.
Évekig sírva nevettünk, ha eszünkbe jutott a történet, amely egy kedves régi barátnőm látogatása alkalmával esett meg. A kislánya Dóri lányomnál úgy két évvel volt idősebb, Marci fiamnál meg négy és féllel. A mi gyerekeink szokás szerint belakták az egész környezetet, általában mindenhol voltak egyidőben, mint az elektron. A vendég kislány üldögélt a kanapén, és nézte őket, majd egy bő fél óra múltán összeszedte a bátorságát, felügyeskedett kanapé falnak dőlő támlájára, és ráfeküdt hosszában, onnan nézte, amint Marci a nagy ruhásszekrény tetejére mászik éppen. Zsuzsi barátnőm enyhe rosszallással vegyes anyai büszkeséggel a szemeivel megsimogatta kislányát, miközben azt mondta: hát igen, Veronka mostanában elkezdett kunsztolni.
Mindig összefacsarodik a szívem, amikor azt hallom, hogy egy kisgyerekre rászólnak: ne fuss fiam, mert elesel! A gyerek pedig lelassít, szépen illedelmesen sétál anyuka mellett, aztán egy váratlan pillanatban látszólag teljesen indokolatlanul hisztirohamot kap, sivít, nyávog, megmakacsolja magát. Látszólag, mert a külső szemlélő sajnos nem lát bele a gondolataiba, érzéseibe. Ma, amint a szekeremet húzva a piac felé ballagtam, hajszálra ennek a történetnek voltam tanúja. Amikor az anyuka rámordult a boldogan ügetni kezdő, cseppet duci kiscsikójára, küzdöttem magammal, a bennem lakó kotnyelessel, ne szólj, csendben maradj! Ilyenkor általában én győzök, most a kotnyeles lett a befutó. – Anyuka, bocsásson meg, hogy megszólítom, tudja, a kisgyereknek a futkározás a természetes életformája - Anyuka kényelmetlenül érezte magát, forgatta a fejét mindenfelé, csak rám nem nézett, úgyhogy a mondókám bölcselkedő fele szerencsére bennragadt.
Mondtam volna még, hogy nem kell félni, talán elesik, akkor majd feláll, és megy tovább, hogy életünkben még, te jó ég, hányszor fogunk elesni, és mindig fel kell állni, menni tovább, most kellene megtanulnia, hogy az utunk akadályokkal teli, és ha lelassítunk az akadály előtt, legfeljebb alatta tudunk átkúszni, átugorni biztosan nem tudjuk majd. Mondtam volna, hogy ne vegye el a lehetőséget a kisfiától, hogy öntudatos, környezetét és saját magát, a képességeit és lehetőségeit jól ismerő, alkalmazkodni képes, bénító gátlásoktól mentes, egészséges lelkű, harmonikus testű, boldog felnőtt lehessen.
A kínos szituációt enyhítendő, gyorsítottam a lépteimen, és magamban folytattam az mondókámat, mikor egyszerre a hátam mögül sivítást, panaszos, hisztizős nyávogást hallottam. Fél szemmel tekintettem csak hátra, és nagyon szomorú lettem.
.
.
