Sorban álltam a házunk aljában a kisboltban sűrített paradicsomért meg rizsért a Marci fiam érkezésére rögtönzött töltött paprikához.
Előttem már egy ideje állt egy 70 körüli hófehér hajú asszony, tiszta, rendes, otthonkában, mint aki épp csak leszaladt a boltba valamiért, akárcsak én magam. Sorra került, letette a pultra a literes tejeszacskót, meg az aprót, mikor valahonnan a bolt vége felől egy erőszakos tapló, koszos is, büdös is, félrelökött mindkettőnket, és odafurakodott kifizetni a sörét. Kiment, majd boltos, egy hosszú, cingár, nem az eszéért szeretjük fajta harmincas alak ráförmedt az idős asszonyra:
- most ezt azonnal visszateszed, ez a pénz nem elég rá, vegyél egy kisebbet!
Az asszony tétován, de engedelmesen megindult a tejpult felé, közben halkan mondta mintegy maga elé csak:
- de nincs kisebb...
- ott a dobozos félliteres - köpte oda foghegyről a cingár.
Ám vagy kifogyott a félliteres dobozos, vagy az asszony nem talált rá az apró, túlzsúfolt tejhűtőben, mindenesetre üres kézzel jött visszafelé.
- Mennyi hiányzik? - kérdeztem, gondoltam, kipótolom, ne menjen el tej nélkül.
- Sok - köpte megint a cingár - mit gondol ez, mikor volt már százöt forint a tej!
Megdermedtem ilyen közelről szembesülvén ekkora érzéketlenséggel és gonoszsággal, ami a hangjából, egész lényéből sugárzott.
Az asszony nem akarta ellopni a tejet, készséggel megvette volna a kisebbet, ha megtalálja. Nem tudhatom, miért viselkedett olyan tanácstalanul. Tán tényleg nem tudta, mennyi is egy liter tej, vagy összesen ennyi maradt a nyugdíjból, amit elkölthetett volna? Mindegy is. Feszített a düh a cingár pökhendi, lekezelő, gonosz szavai hallatán. Hogy jön ahhoz egy ilyen senki, hogy így beszéljen egy asszonnyal, aki a nagymamája lehetne.
Eközben a porig alázott fehér hajú asszony egészen kicsire összegörnyedve kisurrant az ajtón.
Azóta is bánt a lelkiismeret, miért is nem kiáltottam utána, hogy jöjjön vissza, kipótolom.
.
.
.
