Olvasgatom az írásaimat, ízlelgetem a színeket, mintha túl sötétek lennének. Merre vannak a kellemes emlékek? Ilyen nehéz rájuk akadnom? Vagy a sok emlék közül ily kevés érdemli meg ezt a státuszt?
Kellemes ma már a réges-régi hajtépős verekedés Siófokon, miután a vörös Pisti orra előtt megettük a gyógyszertári ostyát, és mivel ő sem akart kimaradni a papírevésből, bevágtázott az udvar végén álló budiba hajtogatós vécépapírért. Nem kellett gyerekpszichológus, röhögve, visítva menekültünk Pisti haragja elől.
Vagy a napsütés forrósága a Sportuszoda medencéjének partján hasalva, miközben a vizsgákra készülve a jegyzeteimet biflázom. No, igen, az kellemes volt. Senki sem ijesztegetett még ózonlyukkal, bőrrákkal, faktorokkal, naphosszat hevertünk a tűző napon, és ha már forrt az agyunk, csobbantunk egyet. A reggeli kifli a Sporiban volt a legfinomabb valamennyi kifli közül, amit életemben ettem. Szőke, roppanó héjú, belül puha, igazán anyaga volt. Az én generációm érti, mire gondolok. Azt a kiflit le lehetett tekerni, lisztből készült, állományjavító adalék nélkül, és nem kellett nylonzacskóba tenni azonnal, hogy kiszáradás helyett jó rágós, nyúlós legyen félóra múltán.
No meg az, hogyan tanultam meg úszni. Mondhatom, hogy Siófokon nőttem fel, hiszen anyám ott dolgozott öt éven át az üdülőszezonban. Ott is jártam iskolába májustól a nyári szünetig, aztán szeptembertől október közepéig. Balatoni gyerek volnék így, néhány úszómester mégis visszaadta a diplomáját miattam, semmiképpen nem hagytam magam megtanítani úszni. Szóba sem került a dolog azután egészen addig, ameddig a gimiben egyszer páran, a „jobbak”, el nem mentünk a Sporiba, ha jól emlékszem, egy kirándulás után, csak úgy levezetésképpen. Akkor döbbentem meg, amikor a sávokat elválasztó kötélbe csimpaszkodva kellett észrevennem, hogy a többiek, köztük a Jancsi is, elúszkálnak mellettem. Elszégyelltem magamat, elengedtem a kötelet, és … tudtam úszni.
Ó, azok a kirándulások a Mátrába, tábortűzzel, szalonnasütéssel, háziborral, dalolással. Időnként előkerülnek a fotók, mosolyt csalnak az arcunkra s kérdéseket, vajon mi lett X-szel, Y-nal, azóta nem is hallottam felőle.
Szilveszter Balatonalmádiban, kályhában ropog a tűz, odakint sűrű hóesés. Nem is hinnéd, hány ember fér egy Ladába, ha az éjféli harangütésre be akarunk érni a városba.
Aztán a végtelen bulik pénteken a Martosban, szombaton az E-ben vagy a Várban. Félhomályos, összebújós, vagy őrjöngős Eddás. Mennyi szerelem született az UV-lámpák vakító villogásai alatt.
Húszan is voltunk tán néha a dunakeszi nyaralóban, volt, hogy 3 napon át sült krumplin éltünk, nappal fürdés a Dunában(!) , este buli. Nem is nagyon emlékszem, aludtunk-e egyáltalán.
Magony tanya, lovak, fiúk terepre, lányok a karámba futószárazni. Gulyás, bor, végtelen viccmesélés, nevetés. Hová tűnt Béla? Jön sántikálva: gyerekek, elestem az autóval, de már talpon van. Mindenkinek van egy tutibiztos tippje, hogyan kell az alkoholszondát becsapni fokhagymával, feketekávéval. Végül mégis csak pár év jogosítvány-bevonásba került a móka.
Annyi csillagot az égen tán azóta sem láttam, mint a Hármas-Körösnél. Elmondhatatlan, milyen érzés volt a parton sátorban fogvacogva vaddisznóröfögést hallgatni egész éjjel a szomszédos kukoricásból, nappal halászlét főzni bográcsban, halat sütni paprikás lisztben, szépen beirdalva, ahogy a nagypapától láttam. Az első halat kibelezni nem volt egyszerű, kellett hozzá egy féldeci házipálinka bátorítónak.
Az esküvői kölcsönzőben szegény anyám szemüvegét levertem a nagy mutogatásban: én ilyen kalapot szeretnék, ekkkkkora karimával!
Az első önálló lakásunk Lőrincen volt, a házigazdák, nagy szerencsénkre, évekre a Szovjetúnióban kiküldetésen - mi az a Szovjetúnió, mi az a kiküldetés? Potom pénzért meg a ház vigyázásáért laktunk ott 3 évig. Már minden saját felelősségre, akkor tele a hűtő, ha bevásároltunk, s meleg, ha befűtöttünk. Eleinte mindenre elég volt a fizetés. Aztán néhány év, és jött a bumm. Egyszer hétvégén készítettem a szokott 300 forintot a púposra megrakott bevásárlókocsit tolva, a pénztáros meg azt mondta: 420 forint.
S ha már van tyúkól a kertben, ne árválkodjék üresen. Szép barna kotlóst hoztunk Kunszentmártonból, válogatott kakasos tojásokkal, ki is kelt egy híján mind. Csakhogy nekem kendermagos kiscsirkék is kellettek. Nosza a piacra, 10 forint darabja a naposcsibének. De a tyúkanyó nem értékelte a beruházást, fogta az idegen csibéket, a nyakuknál megcsippentette a tollkabátot, és jól földhöz csapkodta őket. Mindenki tudja, mi a teendő, kis pálinkát tölteni a tyúkanyóba, szárnyai alá a csibéket, majd elfogadja őket holnap, ha kijózanodott. Nem úgy a mi tyúkanyónk, másnap újra tollkabáton ragadta és csapkodta őket. Kénytelen voltam bölcsibe tenni az apróságokat. Nem volt rossz dolguk, a teraszon napoztak egy tévédobozban. Egy alkalommal sietős volt a bevásárlás, elfelejtettem beköltöztetni őket az előszobába. Mire hazaértem, üres a doboz. Lédi a német juhász tagadott mindent, annyira őszintén, hogy végül hinni kellett neki. Hogy mégsem ufótámadás volt, pár nap múlva derült ki, amikor megmutattam Lédinek a kertben talált egyetlen apró pettyes tollacskát. Akkor a bizonyíték súlya alatt megtört, és vallomást tett. .
És jönnek, jönnek sorban az édes-bús emlékek. Talán bosszankodtam akkor rajtuk, nevetek most már. Jól van, meg is nyugodhatok, mégis süt a nap, ha rámosolygunk, nem sötét a világ. Azért lesz mit mesélni az unokáimnak.
.
.
dátum: 2007-10-04 15:41
szerző:
Olyan jók az ilyen emlékek! Én is tudnék emlékeket mesélni... bár én abból apropóból,hogy hihetetlenül rossz gyerek voltam. Sajna nem épp örült ennek mindig mindenki,hogy én tréfát űzök belőlük,de egyszer a szomszéd nénitől valahogy szereztem egy vödör szilvát,mert fiúnak öltözve beállítottam hozzá kéregetni. A néni szerencsétlen meg nem ismert fel egészen addig,amíg a nénje(mindig rá voltam bízva) át nem ment hozzá velem együtt,mert ugyebár el kellett dicsekednem,hogy hoztam szilvát!
Nénjémnek sem kellett ennél több. :D Jó tréfa volt. :)
