Kellemesen süt a nap, ahogyan az egy koratavaszi délutánhoz illik. Az ismerősök innen is, onnan is arról értesítenek, hogy az országban nemrégen még ítéletidő tombolt, vitte a tetőcserepeket, közlekedési táblákat és egy kamion rázuhant az M1-esre egy felüljáróról.
Itt is volt olyan vihar, amilyet még nem láttam, pedig megéltem egyet-mást még a Balatonon is, ahol igazán honosak a nagy égi háborúk.
Vízszintesen esett, a szél üvöltve száguldott a házak között, két emelet magasságig porlasztotta a vizet, tartottam tőle, hogy viszi a nyögve hajladozó fákat is. Az ablakokban emberek bámészkodtak szörnyülködve, meg-megrázkódva a csattogó villámokat követő égzengésre, az autók riasztói koncerteztek. Egyszerre csak minden, ami eddig balról jobbra haladt el az ablakunk előtt, sarkonfordult, és visszafelé kezdett vágtázni. Nem láttunk hat-nyolc méternél messzebbre, úgy elsötétült az ég, a levegőben felhőmódjára kavargó víz falat emelt a pillantás útjába. Az ablakokon nem is patakokban folyt le, hanem függönyként csorgott alá az égi áldás.
Tíz percig dühöngött a zivatar, utána továbbállt. Fényes, jóillatú utcákat hagyva maga után egyszerre csendesült el, olyan hirtelen hogy aki akkor ébredt, el sem hitte, mi volt itt egyetlen perccel azelőtt.
.
.
.
