Nem, nem tudom elfogadni a félmegoldást. Ha akár egyszer is találkozom vele, azonnal fellángol a régi érzés újra tízezer fokon, akarom, holnap is, holnapután is, de nem érhetem el. Fáj, nagyon fáj, és bár még nem tudtam rendesen megsiratni sem a veszteségem, gyászolok, és reménykedem, hogy az a főnix-dolog nem csak mese.
Huszonöt éve ért véget a házasságunk. Azóta lezárult egy újabb életszakasz nála is, nálam is.
Pokolian szenvedek, pedig kezdem már felismerni, amit látok, nem a valóság, csak az, amit magából mutatni akar abban a pillanatban, amikor vágyik arra, hogy ott legyek. Jól ismer engem, tudja, mi tesz boldoggá.
Az évtizedek óta gyakorolt lelki magány, a pár éve végleg tönkrement házassága miatti mély sértettsége, és az alkohol olyan károkat okozott, amit lehet nem tudomásul venni, de nem lehet nem észrevenni.
Látom ma is azt a negyed századdal ezelőtti szép fiatal férfit, akinek a cipője mindig tükörfényes volt, emlékszem rá, aki a szeme sarkában kis mosollyal, szarkazmussal szemlélte az életet, él bennem a kép ma is, ahogyan minden este a tenyerével söpörte le a vizet a testéről zuhanyozás után a boldog szeretkezéseink és összeölelkezve alvásaink előtt.
Hiába. Ma egy megkeseredett, érzelmileg megérinthetetlen, elhanyagolt külsejű, lelkileg beszűkült élet lakik ebben a kívül-belül összetört emberben. Nem társra van szüksége, talán valakire, aki hadrafogható a ház és a birtok rendbentartására, a család kiszolgálására, de nem igényel sem szellemi, sem érzelmi befektetést a vele való kapcsolat. Valakire, akinek jó úgy is, hogy ő a tizenhat órás idegölő munka után részegen, mosdatlanul, fogmosás nélkül fekszik mellé az ágyba, és aki megelégszik a kétperces önző aktussal.
Nem én kellek, hogy a szerelmemmel és szeretetemmel kirángassam, átsegítsem őt, mert a sebeit nyalogatva büszkén, rátartian dagonyázik a maga lehúzó mocsarában. Talán lesz még, hisz' már volt is, hogy másképp állnak majd a csillagok. Lesz-e, és ha igen, ki tudja, mikor? Három éve várom már. Leshetem, tán élethossziglan, hogy eljön-e újra a boldogság, és majd azután a depresszió megint, és vajon a pokolba kívánhatom-e újra a szerelem és vágy döntését. Nem vagyok már az a gyönyörű fiatal energikus nő, aki voltam. Az élet sok mindennel megpróbált, és bizony nyomot hagyott rajtam is, olyanokat is, amelyekről szívesen lemondanék. Elég.
Köszönöm élet, köszönöm ezt a fellángolást! Jó, hogy megtörtént, enyém ez az élmény már mindörökre, több lettem tőle. Képes vagyok magamat teljesen átadva szeretni minden múltbéli csalódásaim, fájdalmaim, megtörettetéseim ellenére. Nem adnám semmiért ezt a páratlan ajándékot.
Majd a kín múltával méltó helyére kerül ez az élmény is, mint a többi édes, bús. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.
2008. november 28.
