Apám zseniális ember volt. Okos, ügyes, rátermett, taplraesett, kötelességtudó, egyenes, a végletekig tisztességes, becsületes, őszinte székely ember. Egész életét szigorú elvekbe kapaszkodva élte. Édesapját viszonylag hamar elvesztette. Átélték az első világháborút. Édesanyjával és két fiútestvérével Pestre költöztek, elgondolható, hogy nem dúskálhattak az anyagi javakban. Mégis mindhárom fiú tanult, s leérettségizett. Akkoriban ennek sokkal nagyobb értéke volt, mint ma, amikor a gyerekeknek az iskolapadot kell koptatniuk 18 éves korukig, ha egyáltalán nem füllik a foguk hozzá, akkor is.
Ahol apám csak megfordult, hamar kiderült, hogy kiemelkedően tehetséges, így aztán szépen lépegetett egyre feljebb. Úgy tűnt, kikövezett útja vezet tisztes nagypolgári jólétben, elégedettségben leélni az életét. Jól menő szőnyegkereskedése volt, felesége, s egy fia. Aztán derült égből második világháború, majd a dicső felszabadító szovjet csapatok ajándéka, a szocializmust építő új Magyarország. A világ a fejetetejére állt. Államosítás, internálás, válás. Aztán a székely góbé keljfeljancsi módjára megint talpra állt. Kiváló mérlegképes könyvelő volt, kinek a szaktudása aranyat ért. Megbecsülték, tisztelték, s mivel revizor volt, félték is.
A tekintélyes, jókiállású 47 éves férfi aztán 1954-ben elvette anyámat, aki éppen 20 évvel volt fiatalabb nála akkor. Nem véletlenül mondom, hogy akkor. Ha két ember között ekkora a korkülönbség, az egyik általában jobban alkalmazkodik a másikhoz, ebben az esetben anyám öregedett hozzá apámhoz.
Úgy mesélik, ’56-ban a szerencse mentette meg apám életet. Egy új cipő sebesre törte a lábát, a seb elfertőződött, így otthon ült papucsban a rádió mellett, csak lélekben fogott fegyvert, hogy a forradalmárokkal harcoljon.
Mi volt a helyzet a karrierrel? Lám a szerencse forgandó, a karrier bizony elakadt egy ponton. Nem a tudás hibádzott, nem is a törekvés. A történelem a kisembereket égbe is emelheti, porba is sújthatja. Mondtam, apám kötelességtudó, egyenes, őszinte ember volt. Rendszeresen részvett a végtelen és unalmas szemináriumokon a Pesti Vigadó épületében lévő munkahelyén. A Vigadót abban az időben a minden polgári csökevényt eltörölni elszánt uralkodó osztály által birtokba véve Belker irodaházaként használták. Részt vett a szemináriumon akkor is, ha váratlanul délután ötkor hívták össze a dolgozókat egy fontos új irányelv halaszthatatlan, részletes előadására és megtapsolására, éppen csak táviratot küldött haza a Duna túloldalára, hogy anyám ne várja hiába vacsorára. Ma úgy mondjuk, középvezető volt, s mint ilyen, elképzelhetetlen volt, hogy ne legyen pártag. Azaz csak elképzelhetetlen lett volna, mert a többszöri ismételt erőteljes barátságos, majd kevésbé barátságos invitálásnak következetesen és határozottan ellenállt. Tisztában volt vele, tudta volna akkor is, ha nem mondják meg az elvtársak magyarul, hogy ezzel ítéletet mond a saját előmenetele fölött. Eddig, és nem tovább. Pártonkívüli nem léphetett magasabbra. Még akkor sem, ha történetesen éppen december 21-én, Sztálin elvtárssal egy napon született.
Rettenetes csapás volt. Aki érzett már tehetetlen dühöt, tudván, hogy milyen sokat veszített, s magának a veszteségben mily kevés része van, az értheti, mit érzett ez a rendkívül tehetséges, jobbra érdemes ember, akit azok gáncsoltak el, akik rá voltak szorulva a tudására, rátermettségére.
Ezzel a következő évtizedekre ki is lett jelölve az útja. Főkönyvelőségig vitte egy országos nagyvállalatnál, s bár élete volt a jól végzett munka, hatvankét éves korában elküldték nyugdíjba. Nem volt vele egyszerű az élet sem így, sem úgy. Bármiről volt szó, mindenről volt véleménye, megfellebbezhetetlen, megváltoztathatatlan. Amit egyszer kimondott, szentírás volt, tudta, hogy ő nem hibázhat. A bökkenő ott volt, hogy civilben is kezdett átváltozni revizorrá. Hibákat keresett, s aki keres, az talál. Sorra mentek tönkre az emberi kapcsolatai. Furcsa, de nem is sajnálta, inkább büszke volt rá, ha valakivel egyszer s mindenkorra összeveszett. Tévedhetetlenségének biztos tudata felsőbbrendűséget kölcsönzött neki, maga ácsolta piedesztáljáról nézett le a pórnépre, akik mind hibákat hibára halmoztak. Egyetlen módon lehetett vele tartósan jó kapcsolatban lenni, ha az ember elismerte saját gyarlóságát, és mikor ő rámutatott hibáinkra, sőt bűneinkre, alázatosan bocsánatot kértük. Mi, többiek, mindannyian. Ezt kevesen tudták megtenni a kedvéért, így esett, hogy hatvankét éves korára teljesen egyedül maradt. Azok a rokonok is elmaradtak, akik még tartották a kapcsolatot vele. Felnőtt nagy fiát kitagadta egy banális történetből elmérgesedett vita után. Egyedül anyám volt még mellette, s persze én, aki akkor 14 voltam.
Kislánykoromból úgy emlékszem rá, mint magas, vékony, kedves, barátságos, kopasz bajuszos emberre, aki szipkából szívja a napi két doboz Harmónia cigarettát, ünnepnapok alkalmával meg az illatos Tulipánt. Szeretett a társaság középpontja lenni. Rendszeresen össze is gyűlt a család többnyire nálunk, vagy anyai nagyszüleimnél. Sokan voltunk akkor is, ha nem jött el mindenki, hiszen anyám négy testvérének férje, felesége, gyerekei voltak. Anyám különféle aprósüteményeket halmozott a tálakra, apám becsavarta szódáspatront és az Egri Bikavért töltögette, nevetés, nótázás, a férfiak ultiztak, az asszonyok kontyalávalót iszogattak, fecsegtek, a gyerekek az asztal alatt négykézláb mászkáltak. Idilli kép. Születésnapok, névnapok, húsvéthétfő, vagy csak úgy, mert jó volt együtt. Tévénk sokáig nem volt, akármennyire kértem, könyörögtem, hadakoztam, apám ellenállt. Elvonja a figyelmet a tanulástól, ez volt a legfőbb érv ellene. Végül beadta a derekát, s azontúl esténként a család a ládát figyelte megbűvölten a sarokban, egymás ugratva, hogy a másik még a szünetjelet és a monoszkópot is nézi.
Egy napon az orvos azt mondta apámnak, komoly a helyzet, és ha sokáig akar élni, le kell tenni a cigarettát. Ezzel a dolog el is volt rendezve, apám hazajött, ünnepélyesen elszívott még egy fél szál Harmóniát, és így szólt: nagyon szeretek dohányozni, nem mondok le róla végleg. Hetven éves koromban újra rágyújtok, azután már nem akarok majd olyan sokáig élni. Aztán elnyomta a félig szívott cigarettát.
Gyászos nap volt a nyugdíjazás napja. Nem ment, hanem küldték. Sok volt már addigra a sértettség, harag körülötte. Ki szereti, ha újra, s újra kíméletlenül rámutatnak a hibáira, gyengeségeire. Ebben pedig apám nagy volt. Igazságának biztos tudatában kíméletlenül döngölte földbe a vétkest, mit sem törődve emberi sérülékenységgel, érzékenységgel. A cél lebegett a szeme előtt, a feladat hibátlan elvégzése. Hiába volt még mindig ő a legjobb a szakmában, hiába tanulta meg töviről hegyire hatvan éves fejjel az Új Gazdasági Mechanizmus három vaskos galambszürke kötetét. Mennie kellett.
Hetedikes lehettem, mikor rám szakadt a mindennapos atyai ellenőrzés. Neki hirtelen rengeteg szabadideje lett, s forrt benne a tehetnék. Olvasott, keresztrejtvényt fejtett, házikenyeret sütött. Nem szórakozásból, divatból, mint ma, hanem mert a gyári kenyér valóban vacak volt. Keletlen, sületlen, ehetetlen. Szép sötétre pirult kétkilós kenyereket sütött a samott téglával kibélelt gázsütőben. Nekem ugyan nem nagyon ízlett a kalácshoz hasonlatos kenyér, hiányzott az ismert savanykás íz, amit csak az érett kovász ad.
Azontúl együtt jártunk a szemközti étterembe is az előfizetéses ebédet megenni, nem mehettem az osztálytársaimmal, mint azelőtt. Nagyobb baj volt, hogy hímzett szalvétába takarva nekem kellett kézben vinni a két szelet házikenyeret is az ebédhez. Szégyelltem, hogy nem ott vesszük meg 20 fillérért a szelet kenyeret, mint mások. Naponta pirultam emiatt, néhányszor neki is futottam, hogy lerázzam magamról ezt a kínos kötelezettséget, mondanom sem kell, hiába. Így ebéd alatt, míg fuldokolva nyeltem, azt lestem, vajon az ismerősök látják-e, hogy nekünk nem futja 20 fillér egy szelet kenyérre.
Sok volt a negyvenkilenc év korkülönbség közöttünk. Sok volt a keserűség, és ez a kiváló, nagy tudású, művelt ember hosszú élete során nem találta meg megbékélés bölcsességét. Belecsontosodott az elveibe, képtelen volt feldolgozni tehetetlen dühét, azt a megoldást választotta, hogy sérelmeit továbbadja. Apró kamaszos lázadásaimat azonnal kíméletlenül megtorolta, hetekig, néha hónapokig nem szólt hozzám. Nem vagy méltó rá, hogy visszaköszönjek neked, mondta.
Nem vagyok biztos benne, hogy már sikerült megbocsátanom neki a mérhetetlen fájdalmat, hogy nem engedte, hogy szeressem.
Azóta sokat gondolkodtam, vajon sikerült e megtartanom akkori szentül fogadott ígéretemet, hogy én majd mindent másképpen csinálok, és főleg egészen másképp nevelem a gyerekeimet.
Eltűnődöm rajta, mikor a kézírásom egy-egy lendületes vonalában apám írásának képét fedezem fel, másik kanyarulatában pedig anyám kézjegyei köszönnek vissza. Megdöbbenek, amikor a lányom hangsúlyaiban a saját beszédemre ismerek, és amikor néha egy pillanatra magam kívülállóként meghallom, anyám szavai, hanglejtése köszön vissza. Egymásra épül, összefonódik az életünk, akkor is, ha nem vagyok vele kibékülve. Nélkülük én sem lennék az, aki ma vagyok, és nem tudnám továbbadni az életet, fonni tovább a párkák fonalát.
.
.
dátum: 2007-09-27 10:16
szerző: anyjalánya (nem ellenőrzött)
Köszönöm,Hajni!
dátum: 2007-09-28 14:11
szerző: aranymacko (nem ellenőrzött)
Nagyon tetszett az írásod. Ez az igazi velünk élő történelem.
Remélem te és családod megtalálta az életben az örömöt, az apró boldogság-morzsákat.
dátum: 2007-09-28 19:58
szerző: piró 58 (nem ellenőrzött)
Hajni!Nagyon tetszett.Eszembejutottak a saját szüleim és nagyon elgondolkodtam....volt min..köszönöm az élményt
dátum: 2008-05-27 14:46
szerző: Ketryn1 (nem ellenőrzött)
Hajni, ez csodálatos történet, megkönnyeztem. Édesapád egy igaz ember volt, akit az élet keserített meg, s lett azzá ami.De mindvégig becsületes. Olyan meleg szeretettel szólsz sorsáról, életéről, hogy én megvagyok győződve arról, megbocsátottad neki, hogy nem hagyta, hogy szeresd. Írod, hogy kedves, barátságos ember volt, csak nem tudta feldolgozni azt, hogy nélkülözik. Ha nem így alakul az élete, boldog gyerekkorod lett volna. Valóban sok mindent örökölnek a gyerekek a szüleiktől, viszik tovább vonásaikat, legyen ez jó vagy éppen rossz. Te édesapád bölcsességét, kitartását, egyenességét kaptad örökül. Köszönöm a történetet és írjál még több ilyet. Élvezet volt olvasni.