Anyai nagyapámra, mint mosolygós, kerekképű, kopasz, tatárfejű öregemberre emlékszem, aki ha éppen nem a Dunán horgászott, akkor a konyhában pipázott. Nem mondhatnám, hogy a nagymama volt az úr a családban, mert ez nem igaz, az azonban biztos, hogy a szobába a pipa csak akkor jöhetett be, amikor az öregnek születésnapja volt. Birkapörköltöt kellett akkor főzni, méghozzá nem is akárhogyan, hanem egybe a krumplival, hogy feligya a jó szaftot. A nyolcvanadik születésnapjára meggyfaszáras tajtékpipát kapott a nagyapa. Csak nézte, forgatta, s közben könnybe lábadt a szeme, hogy neki micsoda kincse lett most.
Nem akármilyen holmi egy ilyen meggyfaszáras tajtékpipa, az igazi értékét a hosszas, gondos beavatás adja, úgy mondják, ki kell színi az új pipát előbb, hogy szép sötét színt kapjon, s csak aztán, talán csak egy év múltán lesz igazán finom belőle a jó pipadohány. Drága nagypapám ezt már nem érhette meg, az égi mezőkön tömködi azóta a csodaszép tajtékpipát.
Apró termetű, fürgelábú nagyanyám sütötte a legfinomabb krumplis pogácsát a kerek világon, olyat azóta sem ettem sehol. Szépen pirult, jó ujjnyi vastag, és az alja cseppet szalonnás, azt szerettem benne a legjobban. Okos kis öregasszony volt a Namika, így hívtuk, valamelyik unoka ragasztotta rá ezt a nevet, mikor nem tudta még kimondani rendesen, hogy nagymamikám. Mikor az aranylakodalom után egyedül maradt, és úgy esett, hogy győzött rajta az élniakarás, s nem halt a férje után mégsem, lassanként összeszedte magát, sétáltatta a Morzsi kutyát, meg-meglátogatta a gyerekeit. Hozzánk is gyakran jött, nagy-nagy örömömre sokszor találtam otthon az iskolából hazajövet. Megfürdött nálunk, hiszen kényelmesebb a távfűtés, mint otthon az Ipoly utcában a nagy réz fürdőhengernek alágyújtani. Utána beburkolózott, levette a polcról az Új Magyar Lexikon huszonnégy kötetéből az egyiket, és olvasgatott. Nem értettem akkoriban, miért a lexikont, miért nem egy regényt. Azt hiszem, ma már értem. Ma már magam is válogatós vagyok a regényeket illetően.
Nagymamám öt gyereket nevelt fel, az öt testvér, négy leány és egy fiú között anyám a harmadik, éppen középső volt. Négy elemit és négy polgárit végzett, majd irodista lett ő is, mint nénjei, hogy a család megéljen, a kisebbek is felnevelődhessenek. A családi anekdotagyűjtemény szájhagyomány útján őrzött emlékei cserfes, öntudatos fiatal lány képét festik, én őt mégis csendesnek, visszahúzódónak ismertem. Amennyire tudom, nem volt szerelmes apámba, mikor hozzáment. A szinglik korában csak hallomásból tudjuk, hogy mit jelentett egy 27 éves lánynak egy tekintéllyel, biztos egzisztenciával rendelkező megállapodott férfival való házasság. Ahol anyám élt, szó sem volt önmegvalósításról, emancipációról.
Úgy mondják, engem az "ellenforradalom" hozott, ahogyan akkor nevezték. Voltaképpen már júliusban megszülettem, éppen egy nappal anyám születésnapja után, ugyanúgy, mint ő, rák csillagjegyben. Születésem után egy időre anyám háztartásbeli lett - lám, ezt a kifejezést is elmosta az idő. A Gellérthegy lábánál laktunk szép, tágas polgári lakásban, még cselédszoba is volt, ez volt az én birtokom. Esténként cigányzene hangjai mellett aludtam el, mely a gangra néző ablakomon át a Zöldfa vendéglő kerthelyiségéből szűrődött fel.
Nem nagyon tudom megállapítani, hogy szép volt akkoriban az élet, vagy nehéz. Ha kutatok régi-régi emlékeimben, a tejjegy jut eszembe, amiért a gyerekek naponta fél liter jó zsíros tejet kaptak, meg a sorbanállás, ha a szomszédasszony beszólt, hogy a közértbe banán érkezett. Hallom, hogy zeng az utcánkban a kiáltás: jegeeeeeees, itt a jegeeeeees! és látom, amint a teherkocsiról ácskapoccsal megakasztva húzza le az ember a súlyos, áttetsző hasábokat, az asszonyok pedig szatyrokkal, vödrökkel szaladnak le a lépcsőkön, hogy egy kisebb-nagyobb darabbal feltöltsék a hűtőládákat. No és persze ugyanott fordult a házuk mellett a Mészáros utcából a Krisztina körútra a húsvéti körmenet, meg a május elsejét ünneplő színes szalagokkal díszített májusfás tömeg is a transzparensekkel.
Első iskolám a Gellérthegy utca túloldalán, ott tanultam a betűvetést Ili nénitől, s néha szép tavaszi délelőttökön a pár méterre lévő Tabán oldalában a füvön körben ülve segítettünk a tanítónéninek zöldborsót fejteni. Ma is érzem az üde zöld szemek roppanását a számban. A családi legendárium őrzi Ili néni első szülői értekezleten elhangzott szavait: "a Hajnalka, az valami csodálatos, őt minden érdekli, mindenhez hozzá tud szólni... hanem a szája!" Cserfesnek mondtak, locsi-fecsinek. Órákon derekunk mögé tett kézzel ültünk a padokban - nem is volt annyi hanyag tartású, görbe hátú kisgyerek - csak éppen a számat nem bírtam befogni.
A házunk több találatot is kapott a viharos időkben, öröksége az udvarában remek játékra, bújócskára alkalmas, gazzal benőtt bombatölcsér, oldalát géppuskasorozat szaggatta. Felújítás helyett lebontásra ítélték, hogy helyén sokemeletes OTP-ház pöffeszkedjék, s nekünk költözni kellett.
Szimbolikus jelentőséggel bírt életünkben ez a mozzanat, a lakhellyel életformát is változtattunk. Akkoriban épültek a nagy lakótelepek a fővárosban, Kelenföld, Fiastyúk utca, és a Mária Valéria telep helyén a kilencedik kerületben a József Attila lakótelep. Apám, aki körömszakadtáig ragaszkodott a budaihoz hasonló színvonalú zöldövezeti lakáshoz, hosszas alkudozást követő terepszemle után jobb híján végül az utóbbit választotta, úgy látszott, itt csak négyemeletes házak épülnek, viszonylag tágas parkokkal körítve. A költözés nem ment mégsem önként és dalos szívvel, karhatalmi segedelemmel zsuppoltak át bennünket a "prolinegyedbe".
Ezt csak a szüleim elmondásából tudom, magam nem voltam jelen. A költöztetés júniusban zajlott, s én azokban az években az egész nyarat rendre Siófokon töltöttem anyámmal, május közepétől október közepéig. Egy szép villában a SZOT üdülők központja, itt könyvelt anyám nyaranta a teljes üdülőszezonban. Iskolába is itt jártam szeptemberben és májusban. Életem legszebb öt nyarát töltöttem Siófokon, s gyanítom, anyám ugyanígy vélekedett. Hét közben délelőtt iskola, majd a nyári szünetben a végtelen szabadság. Aki nem járt akkor Siófokon, el sem tudja képzelni azt a nyugalmat, ami ott uralkodott abban az időben. A mai Aranypartnak nevezett szállodasornak nyoma sem volt még. A helybélieken kívül csak néhány száz, legfeljebb egy-két ezer ember töltötte jól megérdemelt nyári pihenőjét az üdülőkben. Maga a béke hona. Minden időmet az őslakos gyerekcsapattal töltöttem édes felelőtlenségben, egész napos játékkal, rohangálással, fáramászással, strandolással. Szabadon bóklásztunk a városkának a vasúttól a Balatonig terjedő részében. Teljes biztonságban voltunk az ismerős környezetben, a tóval pedig jól tudtuk, hol a határ. A legnagyobb baleset egy-két hasraesés nyomán keletkezett tipli volt. Bal térdemben ma is őrzöm még a frissen hengerelt makadámburkolat apró, éles fekete kövecskéinek egy darabját. Naponta egyszer-kétszer megmutattam magam az irodában anyámnak, megebédeltünk dolgozókkal az üdülőben, aztán vissza megint a gesztenyefára, vagy a vörös salakos, fehér krétaporral szegélyezett teniszpályára labdát szedni. Este a fáradt, szutykos gyerekcsapatból ki-ki hazatért, s fürdés és vacsora után ágyba zuhant, hogy másnap reggel újra kezdhesse az egészet elölről.
Apám kéthetente szombaton a délutáni vonattal érkezett Pestről, majd vasárnap este ismét vonatra szállt, s hazapöfögött. Ilyenkor szombat esténként anyámmal el-elmentek egy kiskocsmába cigányzene mellett megenni egy túrós csuszát, vagy éppen egy üdülőbéli esti táncos mulatságba, de néha csak a társalgóban tévéztek. Vasárnap délután aztán hármasban lesétáltunk a mólóra, a butiksorra, ettünk egy pár virslit állva a kikötőben, bambit ittunk hozzá csatos üvegből, találgattuk, vajon nyitva van-e a Sió-zsilip, néztük a jövő-menő hajókat, köztük a legnagyobb szenzációt, a Beloiannisz motorost. Szegény hajót, amely 50 éven át a balatoni hajózás szimbolikus alakja volt, 2003-ban végleg kivonták a forgalomból.
Az üdülőszezon végén, október közepén aztán mi is visszaköltöztünk pesti lakótelepi lakásba anyámmal, hogy az itteni iskolában gyűjtsem az ötösöket. A suli a közvetlen szomszédunkban volt, az erkélyünkről be lehetett látni az osztályterembe egészen addig, míg a kerítés mellé ültetett gyorsan nyurguló nyárfák néhány év múlva a kilátást el nem takarták. Jó tanuló voltam, annyira, hogy ha véletlen
Valahányszor meglátogattam anyámat a munkahelyén, hatalmas, számokkal teliírt rovatokat tartalmazó ívek között találtam, boszorkányos gyorsasággal tekergetve az asztali szorzógép karját. Szerették és nagyra tartották szorgalmát, kitartását, megbízhatóságát a munkahelyén, és ő szívesen dolgozott az irodában.
Varrni, azt nem szeretett, nem is tudott, még egy leszakadt gomb is komoly nehézséget okozott neki, akárcsak évtizedekkel később az autóvezetés. Hiába volt jogosítványa, igazán soha nem tanult meg vezetni, félt a volán mögött. Talán, mert megszokta, hogy egész életét valaki más irányítása alatt töltötte? Ki tudja. Viszont kiváló háziasszony volt, pedáns, tiszta. Ha megfeszülnék, sem tudnám olyan szépen sorba rakni a szekrényben a szépen vasalt ágyneműt, és megvallom, a takarítás és az ablakmosás sem okoz nekem akkora boldogságot. Nem is értem, hogyan tudta dalolva tenni a dolgát. Na és a főztje! Hét végén maga a gyönyör volt reggelire az illatos, bronzbarna friss fonott kalács, ebédre az aranyló húsleves, mellette tálon a zöldség meg a hús, hogy még Krúdy Szindbádja is megnyalta volna mind a tíz ujját, aztán a rántott szelet, vagy a kerekded, pirosra, ropogósra sült töltött csirke. Zöldborsólevese páratlan volt, bármennyire igyekeztem asszonykoromban, magam nem tudtam azt régenvolt ízt varázsolni, hiába csináltam mindent pontosan úgy, mint ő. Nem sikerült egészen pár évvel ezelőtti haláláig, amikor mintegy varázsütésre, átszállt belém a tudománya.
Kerek egy évig képtelen voltam az otthagyott ágyát megbontani, ott volt a feje nyoma a kispárnán.
Beszélgetek vele néha még ma is. Ma már ugyan nem nyúlok a telefon után, hogy aztán szomorún vegyem tudomásul, hogy ahol ő most van, ott bizony nincs már térerő. Csak úgy magamban beszélgetek vele. Elmondom a jót, meg azt is, ha valami rossz történt velem.
Elmondom azt is, hazudtam neki, mikor egyszer réges-régen a Vén cigányt énekelte fésülködés közben. Nem azért potyogtak a könnyeim, mert beütöttem a kezem az ágy támlájába, hanem mert olyan szépen énekelt, és én annyira megsajnáltam szegény cigányt, a vén cigányt.
Ma is látom apró, frottírköpenyes alakját. Elmondom neki, mennyire fáj, hogy akkor ott a kórház hosszú folyosóján távolodva tőle, utoljára már nem néztem vissza még egyet inteni csak azért, hogy ő ne álldogáljon tovább a folyosón, bújjon vissza az ágyba, hiszen nincs még jól egyáltalán.
Ő pedig válaszol nekem. A szavait nem hallom, de megnyugszom, mikor a simogatását érzem.
2007-02-11
.
.
A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.
dátum: 2007-09-25 09:26
szerző: Khrissi (nem ellenőrzött)
Hajni, megsirattam a novelládat, nagyapádat, anyukádat. Ismerős az érzés a telefonnal. Édesapám 10 éve halt meg, hirtelen. Még most is érzem, hogy figyel, óv. Írjál még sok ilyen csodát.
dátum: 2007-09-25 20:29
ha ráérnék, elérzékenyülnék tőlük.
dátum: 2007-09-28 20:43
szerző: piró 58 (nem ellenőrzött)
Ha jól emlékszem azt írtad az elején, hogy székelyföldről jöttek az őseíd.Talán az igazi mesélő székely vérvonalat örökölted.Megkellene gondolnod komolyan az írást.Nemrég hallottam Törőcsik felolvasásában egy Parasztregényt.Ez jutott most eszembe.Éppúgy élveztem.
dátum: 2007-12-15 01:39
szerző: carolina46
Hajni, gyönyörűek az írásaid! KIMENTETTEM MAGAMNAK A BLOGODAT a "KEDVENCEK" közé!
Van egy szép dia-sorozatom ERDÉLYRŐl!
HA ÉRDEkel írjad meg az e-mail címed!
Az enyém:
carolina46@freestart.hu
Szia, üdvözlöm családod 2 és 4 lábú tagjait is!
SACA
dátum: 2008-03-08 21:00
szerző: doresz74 (nem ellenőrzött)
Jaj, Hajni, konnyes am a szemem...
dátum: 2008-05-27 15:02
szerző: Ketryn1 (nem ellenőrzött)
Megerősítem az előbbi bejegyzésemet. Hajni! Neked írnod kell. Nem szabad megfosztani az olvasást kedvelőket a szép élményektől.
