A válasz a kérdésre, hogy mi a legfinomabb étek a világon. Meg a marinált polip is, de az nem volt a piacon.
Hazavittem, kibontottam, és rámtörtek az érzések. Az az illat, a szín, a tapintás! Na meg a hangos, követelőző nyávogás! Bár a nyávogást ugyan csak a lelkem hallotta, mert Cióka már sok éve átköltözött az örök vadászmezőkre, ahol akár minden nap ehet ilyen finomságot, elég, ha kigondolja.
Míg nálunk lakott, akkor is kiharcolta magának, igaz. Volt egy mondása – mert értettük egymást, hosszú beszélgetéseket is folytattunk - , így szólt: „tudod jól, gazda, hogy a májkrémből és a halból az első falat mindig az enyém! Nem érünk rá, hagyd a kabátot, hamar a részemet!” Közben izgatottan körözött körülöttem. Igen, körülöttem, és nem a finomságot őrizte. Követett mindenhová, hiszen okos volt, pontosan tudta, mi a teendő ilyen helyzetben.
Látom magam előtt, mikor egy parányi darabka fenséges illatú makréla lepottyant a földre, milyen lelkesedéssel porszívózza fel a váratlan ajándékot. Aztán ül és néz. Majd a kezével integet, megbökdös, a buksijával, oldalával a lábam szárához dörgölőzik, mindenféle módon kifejezi, hogy jó néven venné, ha még pár falatka csak úgy véletlen lepottyanna. „Hiszen tudod gazda, máskor is együtt szoktunk halat enni.” Biz’Isten, minden falat úgy csúszik le, hogy gondolatban egyet Ciókának is adok belőle.
