Fila sapkát, Armani dzsekit és ugyan nem ismerem fel, de valami hasonlóan márkás bakancsot visel a 11-12 év körüli szőke, széparcú kisfiú, aki velem szemben ült a HÉV-en. Diadora táskáját maga mellé téve hanyagul eldőlve rátámaszkodik, és vékonyka testalkatával a lehető legszélesebben elterpeszkedve másfél felnőttnyi helyet foglal el, miközben mélyen belemerül a Metro újság tanulmányozásába. Már megtelt a kocsi, sokan állnak is, egy ötvenes, öltözete alapján középosztálybeli, visszafogott hölgy kénytelen pont a fiúcska mellé leülni, illetve szorongni a gyermek által hagyott egynegyed méretű helyen.
Nem sokáig bírom szó nélkül.
- Vedd az öledbe a táskád kisfiam!
A gyermek pillái alól, alulról néz fel rám, pillanatra felhagyva az érdekfeszítő újság olvasásával, fülig vörösödik, majd néhány pillanatnyi tétovázás után ölébe veszi a táskát, de csak tessék-lássék húzódik odébb, hogy helyet adjon a hölgynek, aki az ülés külső sarkán egyensúlyoz. Nem nagy segítség. Próbálom nem felhúzni magam, különösen, mert van valami a tekintetében, egy rémült kis vad szeme nézett fel rám a formás arcocskából a dús pillák alól.
Kicsit közelebb hajolok, nem az egész kocsinak szánom, nem akarom megalázni, igazából megleckéztetni sem, de valami mégsem hagy nyugodni:
- Tudod, amilyen kedvesen és előzékenyen viselkedsz te a többiekkel, nagyjából azt fogod visszakapni egész életedben másoktól. Megéri az a kis befektetés, hidd el!
- Miért, hát van elég hely, nem? - robban a riposzt, vörösödik az arcocska.
- Hát nem éppen, nézd csak meg, alig férek el! - mondja szelíden a hölgy.
Szünet, zakatol a HÉV. haladunk a Batthyányi tér felé. A gyermek próbál láthatatlan lenni, ám arcán indulatok vonulnak át.
- Gondold csak el, ha mondjuk egy termetes hölgy ekkora kufferral - mutatom, mekkora az a kuffer - ülne melléd, rád is ülne, összenyomna biztosan - próbálom kis szarkazmussal elvenni az élét az oktatásnak, de érezze, hogy a tessék-lássékot nem vettük be, valójában nem tett semmit annak érdekében, hogy a világunk ma reggeli rendje elsimuljon.
Erre már nincs mit tenni, valóban odébb húzódik.
- Egy centivel se lett több hely! - vakkantja mérgesen.
Csak egy kis bátorító mosollyal válaszolok. Beszédes kis arca nem hagy nyugodni, a nagy kék szemek riadt tekintete egy egész történetet mesél el arról, hogy sokszor kellett már magát megvédenie, ki tudja kikkel szemben.
- Nem kell félned, nem haragszom rád. Valószínűleg olyat mondtam neked, amit még nem hallottál. Manapság nem tanítanak ilyesmit az iskolában, és sok helyen még a szülők sem mondják a gyerekeknek.
Táskájába gyűri az ügyetlen, félszeg kezekkel negyedbe hajtott újságot, és egy nagyon okos telefont halászik elő, ujjacskáival az érintőképernyőt bűvöli, lesütött szemeit a pillák takarják.
Megérkezünk végre a végállomásra, kászálódom kifelé, és csendesen mondom neki búcsúzóul:
- Szia, legyen szép napod! És ne rágd a körmöd, klassz srác vagy, nincs rá szükséged!
